Összeszerelő ország vagyunk, ezt eddig is tudtuk, de most dőlt el végleg, hogy azok is maradunk! Nem startupnemzet, nem tudásközpont, nem az innovációk fellegvára, hanem a különösebb szakértelmet nem igénylő, dolgos „ezt ide-ezt oda” meló európai központja.
Ahogyan annak idején Kína kezdte: cipőt gyártottak, tévét, videómagnót szereltek össze, ruhát férceltek tisztes robotmunkával, mi most tartunk ott. És lám, ma már Kína végezteti „ugyanezt” a kulimunkát másokkal, a tervek szerint velünk is. És mi természetesen partnerek vagyunk ebben, hiszen az aktuális politikai narratíva szerint a jövő Keleten bimbózik, az, hogy milyen ez a jövő, annyira most nem lényeges.
Természetesen a Szegedre tervezett elektromosautó-gyár kapcsán jutottak eszembe az iménti gondolatok, amelyet a magyar kormány rakott karácsony előtt a fa alá; nem mondhatni, hogy nagy örömujjongás közepette, hiszen a „több ezer magyarnak ad munkát”-ígéretet már máshol is elsütötték, aztán lett belőle indiai meg filippínó vendégmunkás, és ez csak az egyik felmerülő kétség, lesz itt még szó Tiszáról, érintetlen dél-alföldi tájegységről, ökológiai lábnyomról.
Egyes hírek szerint, mindent összevetve, 46 milliárdos közvetlen állami dotációt sajtolt ki a magyar kormányból a Kínai Kommunista Párt (mert azért ne legyenek kétségeink: mindig, mindenben a KKP mondja ki a végső szót), az egyéb járulékos juttatásokat vélhetően soha nem tudjuk meg. Még azt is mondanám, hogy hurrá, a világ egyik legnagyobb járműgyára érkezik piciny hazánkba, de Kínáról van szó, s mindenkinek van valamilyen élménye a távol-keleti cuccokról, furmányos népek ők, bár már nem két hétig használható strandpapucsban meg Adios márkanevű Adidas-utánzatokban utaznak…
Év végi restanciám volt Douglas Murray brit politikai közíró Háború a Nyugat ellen című (Alexandra Kiadó, 2022) tényfeltáró kötete, amelyben külön fejezetet szentel a kínai nyomulás stációinak.
A lényeg a gazdasági expanzió örve alatt végrehajtott pénzügyi kolonizáció. Első lépése mindennek a hatalmi elit felvásárlása, ezen keresztül a döntéshozatal befolyásolása, majd a rémisztő függővé tétel néhány korrupt országvezető statisztálásával. Aztán az esetleges hitelnyújtás, amely végképp megpecsételi e sérülékeny államok sorsát.
Kína kétségtelenül világuralomra tör, a tervnek adtak egy nevet (Egy övezet egy út kezdeményezés – Belt and Road Initiative), így „legalizálva” hódításaikat, majd Afrikával kezdve belefogtak terveik megvalósításába. Már Európában járnak, a genovai, trieszti, pireuszi kikötő Kína fennhatósága alá került, Angliában atomerőművet építenek, nekünk a szalagmunkát szánják, és mi ebbe az övezetbe, úgy tűnik, mosolyogva besétálunk.
Akartunk mi Fudan Egyetemet is építeni, biztosan emlékszik a Kedves Olvasó, és bár a budapestiek tiltakozása levette a napirendről a kínai kémközpont megvalósítását, nem lehet kétségünk afelől, amint a főváros narancssárga rongyokba öltözik, épül nekünk (?) kínai egyetem is.
Kis pont vagyunk a hatalmas ázsiai gazdasági-katonai hatalom térképén, hiszen ott egy nagyobb város területe, népessége majd akkora, mint a mi kis hazánk, de úgy látszik, Magyarország az az ajtó, amelyen keresztül Kína bedugja a lábát Európába, oly módon, hogy ne lehessen többé becsukni azt. Kétség sem férhet ahhoz, hogy Hszi Csin-ping, Kína elnöke, pártfőtitkára, aki nem mellesleg karácsony másnapján fenyegette meg újra Tajvant, minket szemelt ki az ugródeszka szerepére Európa felé, és a Pekingbe rendszeresen gazsulálni járó magyar miniszterelnök személyében igazi bábra lelt világhódító terve megvalósításához.
Neki EU-s tagország kell, amelyen keresztül begyalogolhat a kontinens gazdagabbik felébe, ezért megnyugodhatnak a tagságunk iránt aggódók, Hszi soha nem fogja engedni Orbánnak, hogy kilépjünk az unióból, legalább is addig nem, amíg nem talál nagyobb, jelentősebb államot gazdatestnek. Félek tőle, hogy utána minket félredob, mint a használt evőpálcikát…
Az akkugyárakkal, az autóipari komplexummal, Budapest–Belgrád-vasútvonallal és a ki tudja, még milyen kínai tervekkel veszélyes játszmába kezdett a magyar kormány. Láthatóan sodródik az árral az ország vezetése; Kína markába kerültünk, egy olyan marokba, ami addig nem ereszt minket, amíg a KKP érdekei európai jelenlétet kívánnak. Hogy aztán mi lesz? Valószínűleg keresünk egy másik „markot”, így megy ez nálunk évszázadok óta…
Forrás: a Magyar Hang VII. évfolyama 1. számának (2024. január 5 – 11.) nyomtatott változata.