A British Medical Journal című tekintélyes orvosi folyóirat szeptemberi száma az angol sportorvosok érdekes kísérletsorozatának tapasztalatait teszi közzé. A kísérletek célja annak a kezelési módnak a kidolgozása volt, amely megvédi a világbajnokságon résztvevő angol csapatot a mexikói hőség káros hatásaitól. A kidolgozott kezelés nyomán a játékosok szervezetébe újfajta sókészítményt juttattak, amely megelőzte a túlzott izzadás következtében fellépő görcsöket és elgyengülést.
A konyhasó élettani hatásait a gyógyászat már régóta hasznosítja. A vízveszteség nyomán fellépő sóveszteséget azonban csak sóoldat-injekciókkal és kórházban lehet ellensúlyozni, ám ez a módszer klasszis sportolóknál sem technikai, sem lélektani meggondolásból nem alkalmazható. Az izzadás miatt elkerülhetetlen vízveszteség folyadékpótlással viszonylag könnyen ellensúlyozható, a sóveszteség pótlása azonban mindeddig többé-kevésbé megoldatlan kérdés maradt. Az angol sportorvosok az eddigi eredményekkel egybehangzóan úgy találták, hogy amikor a környezet hőmérséklete magasabb a testénél, a nehéz fizikai megterhelés okozta súlyveszteség a sóhiány számlájára írható. A nagyfokú izzadás nyomán szédülés, fejfájás, görcsök, álmatlanság, apátia lépett fel; azok akik nem alkalmazkodtak a magas hőmérséklethez – nehezen akklimatizálódtak –, különösen hajlamosakká váltak az ájulásra. Néhány angol játékos már az 1969-es dél-amerikai portya, a „próbaút” során is komolyan szenvedett a hőség okozta sóhiány miatt.
A védekezés alapötletét a dél-afrikai aranybányászok és más forró környezetben dolgozó munkások tapasztalata szolgáltatta. Ezek a munkások gyakran isznak koncentrált sós vizet. Ez azonban kellemetlen ízű, és a legtöbb ember képtelen akár egy cseppet is meginni belőle. Ezért már régebben próbálkoztak szilárd sótabletták szedésével. A sótabletták viszont a gyomorban gyorsan oldódtak, lokálisan igen magas sókoncentrációt idéztek elő és hányingert, hányást váltottak ki – hatástalanok, sőt károsak voltak.
A megoldáshoz ez esetben egyes anyagcsere-betegségekkel, különösen vesebetegségekkel foglalkozó kórházi kutatások segítették hozzá a sportorvosokat. A kórház, melyben a kutatások folytak, már a labdarúgók igényeitől függetlenül felkérte az egyik legnagyobb gyógyszerkutató szervezetet, a CIBA-t, hogy módosítsa forgalomba lévő sókészítményét; állítson elő olyan tablettákat, melyekben a konyhasót szivacsos viaszalapanyagba ágyazzák be. Az ekképpen készített tabletták viasz (zsírsav) alapanyagát a emésztés során sem a nyál, sem a gyomorsav enzimjei nem támadják meg, nem bontják fel. A viasz az epeváladék hatására csupán a belekben oldódik fel, itt azonban a felszabadult konyhasó már nem okoz sem hányingert, sem hányást. A készítményt, mivel a szervezetnek fokozatosan adja le a nátrium-kloridot, ,,lassú-só” (slow-sodium) tablettának nevezték el. A kísérletek során bebizonyosodott, hogy a lassú-só tabletták még nagyobb adagokban sem okoztak semmilyen zavart a szervezetben.
Mire az angol világbajnok csapat megkezdte edzéseit, a készítmény már hozzáférhető volt. A világbajnokságon a játékosok egy száz perces tréning alatt átlagban 3–3,5 kilót fogytak. A londoni kórházban végzett számítások alapján a csapat orvosai a helyszínen arra a következtetésre jutottak, hogy a táplálék bőséges sózása mellett, a szükség szerinti folyadékfogyasztáson túlmenően, a játékosoknak kötelező módon meg kell még inniuk naponta mintegy másfél liter folyadékot és be kell venniük 8 darab 600 milligrammos lassú-só tablettát.
Az edzések és mérkőzések alatt ezen az adagon felül is kaptak még tablettákat a labdarúgók, ennek ellenére néhányan mégis sokat veszítettek súlyukból. Gyakorlatilag az átlagnak napi 12 sótablettára volt szüksége, de akadt olyan nehéz nap is, amikor egyes játékosok 40 darabot igényeltek. Ez a mennyiség körülbelül 4–5 csapott kávéskanálnyi konyhasónak felel meg. A készítmény minőségét dicséri, hogy az angol labdarúgók ennek az elképesztően nagy sómennyiségnek a felvételét is panaszok nélkül viselték el. A sportorvosok azt is megjegyzik, hogy bár a profi labdarúgók erősen ragaszkodnak megszokott életmódjukhoz és étrendjükhöz, az 1969-es dél-amerikai portya után az angol csapat tagjai bármilyen törvényesen engedélyezett kezelést hajlandóak lettek volna elfogadni, csak hogy elhárítsák a sóhiány kellemetlen tüneteit. A lassú-só tablettás kezelés végül egyáltalán nem zavarta a játékosokat, sőt a nagy verseny vége felé néhányan úgy találták, hogy a megszokott izomlázuk és görcseik egy része is megszűnt.
Sportorvosi fontossága mellett az új preparátum általános gyógyászati, kórházi értéke sem lebecsülendő. A tapasztalatok szerint a szájon keresztül adagolt lassú-só tablettákkal helyettesíthetővé válnak majd az intravénás sóinjekciók számos betegség kezelésekor. Ez a megoldás pedig nemcsak olcsóbb és egyszerűbb, de mind a betegek, mind kezelőik számára összehasonlíthatatlanul kellemesebb és biztonságosabb lesz.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.