1973 szeptemberében ünnepelte a világ Szent-Györgyi Albert 80. születésnapját. Szent-Györgyi professzort nemcsak(!) a Nobel-díj avatja korunk egyik legnagyobb biológus egyéniségévé, hanem felfedezések sorozata, ragyogó meglátások, merész munkahipotézisek, elegáns bizonyítások, kiemelkedően értékes, úttörő megvalósítások serege. És az emberiség szellemóriásai közé emeli az a megalkuvást nem ismerő felelősségtudat, mellyel történelmünk legizgalmasabb és legellentmondásosabb századában szavát hallatta minden alkalommal a tudomány és az élet érdekében.
Nem kétséges, hogy ha ez a magatartás a tudományos dolgozók többségét jellemezte volna, a tudósoknak jelentősen nagyobb befolyása lenne azokban a döntésekben, melyek az emberiség sorskérdéseiben határoznak.
Suta köszöntő vagy avatatlan tollú értékelés helyett idézze ez a képzelt beszélgetés a múltat, jelent és jövőt összekapcsoló élet több állomásait; néhányat azokból a válaszokból, melyeket Szent-Györgyi professzor válogatott írásainak gondozása során kaptam – magamnak feltett kérdésekre.
– Hogyan kezdődött: mi határozta meg a Professzor Úr különleges tudományos pályafutását?
– Az emberek többségének neveltetése már jóval születése előtt meghatározott. Az enyém is néhány nemzedékkel azelőtt kezdődött, mielőtt megszülettem volna. Akkor, amikor egy szegény mezítlábas észak-magyarországi paraszt dél felé vette útját, és ott elszegődött egy gyógyszerészhez. Később ez a legény a bécsi egyetem élettan professzoraként és dékánjaként az akkori modern orvostudomány központjába került. A fia és a fiának a fia mind tudósok voltak. Én az ő dédunokája vagyok. Fiatal éveimben kialakult értékrendem szerint a legnagyobb dolog, melyért küzdeni érdemes: a tudás, az ember javát szolgáló új ismeretek. Pályafutásom kezdete óta sok méltánytalanságot és megpróbáltatást kellett elviselnem ennek az eszmének a szolgálatában. Később Hitler megtanított arra, hogy a tudás önmagában, erkölcsi értékek nélkül haszontalan, ő sem tudott elbátortalanítani, mert csak az volt a kérdés, hogyan lehet megszabadulni tőle.
– Az első világháború, az első egyetemi évek óta több mint egy fél évszázad pergett le. Századunk kezdetét a század utolsó évtizedeivel összehasonlítva, milyen tanulságra kell mindenekelőtt figyelnünk?
– Mikor én medikus voltam, nem volt sem Bohr-elmélet, sem elektronpálya, sem elektronmikroszkóp, sem röntgensugaras kristályszerkezet-meghatározás. Ismertünk vagy húsz aminosavat és körülbelül ugyanannyiféle cukrot, és hozzávetőlegesen fel tudtuk osztani a sejtet fő alkotórészeire. Akkoriban mindez nagy dolognak számított, mai szemmel nézve jóformán semmi. Mindezek dacára úgy éreztük, meg kell magyaráznunk az életet, s aki azt állította, hogy ehhez kevés a tudásunk, azt vitalistának vagy misztikusnak neveztük. Most sokkal többet tudunk és célunk megint csak az, hogy az életet megmagyarázzuk. A jelszó „molekuláris biológia”, s bár ma is csakúgy, mint diákkoromban, fogalmunk sincs róla, hogy még hányféle új tudományág vár felfedezésre, misztikusnak vagy vitalistának nevezzük, aki azt merészeli mondani, hogy mai tudásunk ehhez még nem elegendő és hogy a molekuláris biológia még nem minden.
– Szent-Györgyi Albert egy alkotó élet személyes példájával bizonyította, hogy az életet csak ahhoz közelíthetjük meg a maga bonyolult valóságában, ha nem korlátozzuk figyelmünket pusztán a töredékekre. A kutatásban eltöltött évtizedek alatt milyen életjelenségek vizsgálatát, milyen struktúrák és funkciók kutatását tartotta elsősorban fontosnak a Professzor Úr?
– Kutatásaimat a szövettannal kezdtem. Miután az az információ, melyet a celluláris morfológia nyújtott számomra, nem elégített ki, az élettan felé fordultam. Az élettant túlságosan bonyolultnak tartottam, ezért hozzáfogtam a gyógyszertanhoz, melyben a partnerek egyike, a gyógyszer, egyszerű. Minthogy még mindig nagyon bonyolultnak tetszett számomra a helyzet, a bakteriológiát vettem célba. De mert a baktériumok túlságosan komplikáltak, leszálltam a molekuláris szintre, és a kémiát, valamint a fiziko-kémiát tanulmányoztam. Az itt nyert tapasztalatokkal felfegyverkezve kezdtem az izom vizsgálatába. Húsz évi munka után arra a következtetésre jutottam, hogy az izom megértéséhez le kell ereszkednem az elektronok szintjére, arra a szintre, melyen a törvényeket a hullámmechanika szabja meg.
– Az első nagy siker, a Nobel-díj is – mai divatos szóval élve – „határterületi” kutatások kapcsán született: a szövetlégzés folyamatainak a vizsgálata vetette fel az aszkorbinsav problémáját. A probléma megoldása a gyógyszerkutatásba, az egész emberiség egyik mai napig is leghasznosabb gyógyszerének, a C-vitaminnak az előállításába torkollott. Hogyan lehetne ezt az élet- és munkaszakaszt néhány mondatban összefoglalni?
– Első megfigyelésemet az aszkorbinsavról Groeningenben, az élettani laboratórium egyik pincehelyiségében tettem. Ennek az anyagnak az izolálása Cambridge-ben Sir F. G. Hopkins vendégszeretete révén vált lehetővé. Az első kémiai analízishez elegendő kis mennyiségeket káposztából, narancsból és mellékveséből lehetett előállítani. Ki tudtam mutatni, hogy az anyag összképlete C6H8O6, demonstrálni tudtam reverzibilis oxidálhatóságát, és kimutattam, hogy egyike az állati és növényi sejtek alapvető, mindenütt megtalálható redukáló ágensének. Balszerencsémre az említett növények az előállítást csak kis mennyiségben tették lehetővé, és nagy mennyiségű aszkorbinsav előállítására alkalmatlanok voltak. Portyázásaim a zöldségesüzletekben nem jártak eredménnyel. Nem tudtam rábukkanni nagy mértékben történő előállításra alkalmas anyagra. Kezdettől fogva gyanítottam, hogy az aszkorbinsav a C-vitaminnal azonos, de barangoló életem nem felelt meg a vitaminkísérletek végzésének, azon felül a vitaminokat valahogyan ki nem állhattam. A vitaminok nagy népszerűségüket paradox viselkedésüknek köszönhetik, mert akkor okoznak nekünk betegséget, ha nem fogyasztjuk őket, míg valamennyi egyéb anyag elfogyasztás után tesz bennünket beteggé. Hogy mit kell az ételnek tartalmaznia ahhoz, hogy teljes legyen – olyan kérdés, mely inkább tartozik a szakácsra, mint a tudósra… Később arra ítéltek, hogy professzor legyek, és Szegedre küldtek, a Biokémiai Tanszék élére. Szeged történetesen a magyar pirospaprika-ipar központja. Ez volt körülbelül az egyetlen termés, amelyet még sohasem próbáltam ki. Valamilyen ismeretlen ok folytán a természet a magyar pirospaprikát a legcsodálatosabb aszkorbinsavraktárral látta el. Két egymást követő menetben háromés fél kilogramm kristályos aszkorbinsavat tudtam előállítani ebből a termésből. Aszkorbinsavam legnagyobb részét szétosztottam a vele foglalkozó kutatók között. Így ez az anyag nagy mértékben hozzájárult a molekula szerkezetének gyors felderítéséhez, és megnyitotta a szintézishez vezető utal. Tehát főleg a magyar pirospaprikának köszönhető, hogy olyan figyelemreméltóan rövid idő – két év – alatt a C-vitamin a titokzatosság homályából az olcsó szintetikus termékek birodalmába került.
– Hogyan kapcsolódik a szövetlégzés, illetőleg a vitaminok kutatása azokhoz az eredményekhez, amelyek az izomkutatás terén születtek?
– A biológia célja az élet megértése. Az életet azonban az anyagtól elválasztani nem tudjuk: az élet magában nincs, és így azt magában nem vizsgálhatjuk. Amit életnek nevezünk és amit tanulmányozhatunk, az nem más, mint az életjelenségek, az anyag bizonyos reakciói, mint a légzés és a szaporodás. A legősibb és legegyszerűbb életjelenségek egyike a mozgás. Testünkben a mozgás szerve az izom… Az izom mint vizsgálati anyag a biológusnak rendkívüli előnyöket nyújt. Működése szabad szemmel is jól látható, és aránylag durva eszközökkel mérhető, robbanásszerű gyorsasággal megy végbe, és intenzív energetikai és kémiai változások kísérik, melyek sokkal jobban regisztrálhatók, mint a parenchimás szervek lassú működése. Mindez az izmot a biológiai kutatás klasszikus tárgyává tette, és a századfordulóig a fiziológia jelentős része izomfiziológia. Lényegében talán mindegy is, melyik szervet vizsgáljuk, mindegyik elvezet bennünket az élet egyszerűbb alaptörvényeihez. Bármennyire különbözőknek is látszanak a különböző szervek funkciói, azok lényegükben mind ugyanazoknak az egyszerű alaptörvényeknek a különböző célokhoz szabott alkalmazásai csupán.
– Miért volt szükség arra a korszaknyitó, új megközelítési módra, melynek alapvonalait a „Bevezetés a szubmolekuláris biológiába” és a „Bioenergetika” című kötetek vázolták fel először korunk biológiájába? – A mai biokémiának a nyelve még mindig a betűk és a vonalak nyelve, és ez azt jelenti, hogy ez a tudomány még ugyanabban a molekuláris dimenzióban mozog, amelyben születése idején, a múlt században mozgott. De azóta a biokémia, a kémia szövetséget kötött a fizikával és a matematikával, és átcsapott egy új dimenzióba, az elektronok szubmolekuláris vagy szubatomos dimenziójába. Ha az új tudomány szemüvegén át nézzük az atomot, akkor többé nem oszthatatlan egység, hanem egy magból és az ezt körülvevő változó és fantasztikus alakú elektronfelhőből áll, és valószínűnek látszik, hogy az élet bonyolultabb jelenségeit az elektronfelhők változó alakja és eloszlása hozza létre… Lehet, hogy ezeknek az új dimenzióknak a megközelítése nehéz… Az, amit még nem ismerünk, csak bizonytalan támaszt kínál. Ami felől nincs semmi kétségem, az az, hogy a Teremtőnek nagyon kellett ismernie a hullámmechanikát és a szilárd testek fizikáját, sőt alkalmaznia is kellett azokat. Biztos, hogy az élet megformálásakor nem szorítkozott kizárólag a molekuláris szintre csak azért, hogy azt a biokémikusok számára egyszerűbbé tegye.
– Milyen kapcsolatban áll ez az új szubmolekuláris szemlélet a Professzor Úrnak a rákkutatás terén elért eredményeivel?
– A biológiát a jelenkorban a molekuláris felfogás uralja. Ennek a felfogásnak az értelmében az élő rendszerek szorosan illeszkedő elemekből, molekulákból, főként makromolekulákból vannak felépítve, melyek véletlenszerű hőmozgás folytán érintkeznek egymással. Sohasem tudtam elképzelni, hogy a csodálatra méltóan finom biológiai reakciók pusztán esetlen molekulák értelmetlen összeütközései nyomán jelentkeznek és mélyebb összefüggések után néztem. Ilyen általános összefüggéseket sejtető jelenségeknek tartottam a töltésvándorlással kapcsolatos reakciókat. A töltésvándorlás csak akkor lehet nagy biológiai horderejű reakció, ha nem erős oxidáló és redukáló molekulák között spontán módon is végbemehet. Testünk ugyanis ilyen anyagokból van felépítve. A töltésvándorlás kísérleti megközelítésének a nehézsége viszont abban áll, hogy nincs semmi külső jele. Nincs elszíneződés, hiszen nem játszanak közre fotonok, és nincs elektronspin-rezonanciajel sem. Jelre csak akkor számíthatunk, ha az összes elektron átvándorol, az elektronfelhő teljesen átcsúszik a donorról az akceptorra. A leggyakoribb, közepes értékű töltéstranszfer-komplexumokban viszont az elektronfelhő a két molekula között oszlik meg. De ha ezeknek a reakcióknak nincs semmi külső jele, és nem tudjuk még kimutatni őket, honnan tudjuk, hogy ezek a reakciók valóban nem fordulnak elő az élő sejtben? Ez lehet talán éppen a legáltalánosabb és legalapvetőbb biológiai reakció.
Kísérleteink valószínűsítették, hogy a töltésvándorlás jelensége áll az alapján a sejtben levő biológiai hártyák áteresztőképesség-változásának is. A sejthártya permeabilitása és a sejt szaporodóképessége közötti összefüggés bizonyított. A sejthártya permeabilitása így összefüggésben van a sejtburjánzás jelenségével, tehát a rákkal is. Ezért a töltésvándorlással kapcsolatos alapkutatás közvetlenül kihat a betegségek elleni védekezés új útjainak kijelölésére.
– Az életút szédítő eredményeire tekintve elkerülhetetlen a szokványos kérdés: az egyéni szellemi adottságokon túl van-e valami sajátos „titka” a tudományos alkotókészségnek?
– Ha kívülről tárgyilagosan szemlélem magam, az első dolog, ami feltűnik, hogy látom, amint mindennap kora reggel nagyon türelmetlenül sietek laboratóriumomba. Munkám akkor sem ér véget, amikor délután elhagyom a munkahelyemet. A problémáimról való gondolkodást egész idő alatt folytatom: és agyam bizonyára még akkor is folytatja róluk a gondolkodást, amikor alszom, mert problémáimra a kész válasz legtöbbször abban a pillanatban jut eszembe, amikor felébredek, olykor pedig az éjszaka közepén. Agyamnak úgy kell működnie, mint annak a magyar hashajtónak, amelyet a következő szöveggel reklámoztak: „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik”. Amennyire vissza tudok emlékezni, nagyon ritkán fordult elő, hogy bármelyik problémámnak a megoldására tudatos gondolkodással jöttem volna rá. Ez a tudatos gondolkodás csak mint végső eredményt meghatározó kezdet szerepelt agyamban, amely úgy látszik, sokkal jobban dolgozott akkor, amikor nem zavartam, például amikor aludtam vagy horgásztam. Azt gondolom, hogy e nélkül a koncentrálás és odaadás nélkül semmi komolyat sem lehet elérni, történjék az akár a művészetben, akár a tudományban.
– Mennyiben lehet elkerülni az alkotás során a hibákat, tévedéseket, buktatókat?
– Csak egyetlen módja van a hibák elkerülésének: az, hogy ne cselekedj semmit, vagy legalább ne kísérelj meg semmi újat cselekedni. Ez azonban, úgy lehet, maga a legnagyobb hiba minden hibák között. Kevesen vannak a kiválasztottak, akik képesek új utakat nyitni a tudományban anélkül, hogy hibáznának… Az ismereten igen bizonytalan területet kínál számunkra, és mezőin kalandozva nem remélhetünk többet, mint azt, hogy tévedéseink a lehető legméltányosabbak lesznek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
