Egyenes derekú, sugaras homlokú férfira emlékszem, ha Sperberre gondolok, olyan magas volt, hogy fehér haja valósággal hófedte csúcsként tündökölt a cigarettafüstös gyűléstermekben, ahol jobbadára találkoztunk volt. Ha jól emlékszem, mindig mellényt viselt, amitől nem lett öregebb, csak kellemesen választékos. Hamar fölfedezte, hogy tudok németül, bizonyára azért, mert barátságos faggatásaira megvallottam neki temesvári gyermekkoromat. Irodalmi gyűléseink szüneteiben ezek után mindig talált magának időt arra, hogy engem is félrevonjon vagy asztalához tessékeljen, s ott kávézás vagy falatozás közben kifogyhatatlan anekdotakincséből legalább eggyel mindig megkínáljon. Egyszer, hogy valami számoszlopot adhattam össze vagy tudom is én már, mi okból, valamit ott a szünetben össze kellett adnom, és ő hallotta, mint számolok fennhangon magyarul, elmesélte, hogy amikor Amerikában dolgozott, valamely cég alkalmazottjaként, talán bank, talán biztosítási társaság lehetett, egyszer azon kapta főnökét, akiről az volt a szent meggyőződése, hogy angolszász eredetű –: fennhangon szorozva magyarul ejti a számneveket. Így tanulta meg, hogy az anyanyelvi burokból nem lehet soha teljességgel kibújni, s hogy még az üzletemberek is megőrzik anyanyelvükből azt, ami számukra a legfontosabb, a számok nyelvét. Hát akkor, tette hozzá választ nem váró kérdéssel, hát akkor mi, a költők?
Éveim szorgalmas szaporodásával magam is anekdotagyűjtő, vicemesélő ember lettem. E téren fölhalmozódott ismereteimet két kategóriába osztom: alapviccekre és alkalmi viccekre. Gondolom, e beosztás tudományos indoklására nincs különösebb szükség. Nos, alapvicceim kincsestárának egyik legszebb darabját tőle örököltem. Így szól: öreg házaspár sétál késő este a városközpont ragyogó kirakatai hosszán. Az asszony hirtelen megáll egy szőrmeüzlet előtt és elragadtatva mutat egy csodálatos szőrmekabátra: „Nézd, kedves, az az asztrahán olyan, mint egy költemény”. Mire a férje kissé idegesen belekarol és továbbindulva csak annyit mond: „Ugyan, kedvesem, ki olvas manapság verseket?!” Jóval a halála után sokat mesélt nekem róla Párizsban Paul Celan. Ekkor értettem meg, hogy ez a bukovinai erdők óriásfáira emlékeztető férfi nemcsak rangos költő volt, hanem a háború alatt és után valóságos intézmény, aki a fiatal német és román költők számára a kávé és a vajaskenyér mellé egy-egy jó szóval is szolgált, amely azután eligazította őket pályáikon; vagyis afféle ember volt, akiről azt szokták mondani, hogy ha véletlenül nem lett volna, ki kellett volna találni.
Azon kapom magam néha, hogy keresem az irodalmi gyűlések szüneteiben. A tőle örökölt alapviccet világszerte lankadatlanul terjesztem. Főként azok körében, akik azt állítják, hogy minek is manapság verset olvasni. Mennyire értik a tréfát, nem tudnám megmondani. De már viszont hallottam a viccet más égtájakon is. Néha bízom abban, hogy visszhangot verek ravaszan megmunkált csattanójával. Írjunk tehát továbbra is verseket!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.