Azoknak, akik az orosz import látványos korlátozásában látták azt a fegyelmező erőt, ami meghátrálásra kényszerítheti Moszkvát, annak ellenére csalódniuk kellett, hogy ez előre tudható volt. Leginkább azért, mert az orosz import nagyságának jelentős ingadozása a háború előtt sem számított szokatlannak.
Ma már a korábbiaknál is világosabban látszik, hogy alaptalannak bizonyult az a feltételezés, mely szerint a nyugati szankciók megroppanthatják az orosz gazdaságot, és a putyini rezsimet a háború gyors befejezésére kényszeríthetik. A szankciós politikák történetével foglalkozó szakértők már a háború korai szakaszában figyelmeztettek erre. Szerintük az orosz gazdaság túl nagy ahhoz, hogy büntető intézkedésekkel – még ha azok átfogóak is – meg lehetne töri Oroszországot, kiváltképp a globalizációnak azon a szintjén, ahová a világgazdaság a XXI. század elejére eljutott. Ennek ellenére nem kevesen voltak azok, akik a szankciók következményeit tényleges hatásuknál jóval nagyobbnak várták – többek között – arra hivatkozva, hogy Oroszország jelentős importszükséglete (a háború előtti évben ez 304 milliárd dollárt tett ki, ami az orosz GDP 16,5 százalékának felelt meg) kritikus mértékben teszi sebezhetővé az országot.
Akik bíztak a szankciók komoly hatásában, azt feltételezték, hogy Moszkva nem tudja majd gyorsan pótolni a büntető intézkedések nyomán elérhetetlenné vált, korábban főként nyugaton beszerzett termékeket. Erre már csak azért is számíthattak, mert a háború előtt a szankciós politikához csatlakozó országok biztosították az orosz import 51 százalékát, míg az orosz export ennél is nagyobb arányát, 56 százalékát vették fel.
Harmadrészt, abból adódhatott a szankciókhoz kapcsolódó indokolatlan derűlátás, hogy sokan bíztak abban, a másodlagos szankciók és a nyomásgyakorlás egyéb módszerei elégségesek lesznek ahhoz, hogy a putyini Oroszország iránt megértést mutató országok jelentősen korlátozzák Moszkvával fenntartott kereskedelmi kapcsolataikat. Ám ezek a remények – hiába figyelmeztettek erre a szakértők – illuzórikusnak bizonyultak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bevezetett büntető intézkedések ne növelték volna meg a háború orosz költségeit és ne okoztak volna különböző problémákat Oroszországnak – de arra alkalmatlanok voltak, hogy Moszkvát a háború gyors befejezésére kényszerítsék.
Azoknak, akik az orosz import látványos korlátozásában látták azt a fegyelmező erőt, ami meghátrálásra kényszerítheti Moszkvát, annak ellenére csalódniuk kellett, hogy ez előre tudható volt. Leginkább azért, mert az orosz import nagyságának jelentős ingadozása a háború előtt sem számított szokatlannak. Nem egy példát találni erre. Ilyen volt a 2008-2009-es időszak is. Míg 2008-ban az orosz import értéke 289 milliárd dollár volt, addig egy évvel később már csak 184 milliárd. De ez a volatilitás nemcsak a globális válság éveire volt jellemző. Néhány évvel később – nyilván nem függetlenül a Krím-félsziget annektálása nyomán elrendelt szankcióktól – mindez megismétlődött. Míg 2014-ben az orosz behozatal 308 milliárd dollárt tett ki, addig a következő évben annak nagysága már csak 193 milliárd volt. Az orosz gazdaság azonban mindkét esetet túlélte anélkül, hogy az ország vezetésének változtatnia kellett volna politikai irányvonalán. Már csak eme korábbi tapasztalatok miatt sem okozhatott különösebb problémát, hogy a háború első évében az import értéke 280 milliárd dollárra esett vissza. Olyannyira nem jelentett ez gondot, hogy tavaly már sikerült némiképp növelni is a behozott áruk értékét. Az előzetes számítások szerint a 2023-as orosz import értéke a 300 milliárd dollárt is meghaladta. Ugyan az importált áruk mennyisége és minősége valamivel kisebb, illetve némileg rosszabb lett – kiváltképp vonatkozik ez a fejlett technológiákra –, mint a háború előtt volt, de ezek a változások mégsem jártak drámai következményekkel. Moszkvának még azt is sikerült elérnie, hogy a gépek, berendezések és közlekedési eszközök behozatala – vagyis épp azon termékeké, amelyekre a háború folytatásához Oroszországnak a leginkább szüksége van – tavaly jelentősen növekedni tudott.
Mindez jórészt azért volt lehetséges, mert Moszkvának sikerült a nyugati piacokat viszonylag rövid időn belül keletiekre cserélnie. Ez a változás azért sem okozhatott meglepetést, mert Oroszország ezt az átállást már csaknem egy évtizede megkezdte. 2014-től – vagyis attól kezdve, hogy Oroszországot a Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai megyék fellázítása miatt a nyugati államok elkezdték szankcionálni – Moszkva figyelme egyre inkább Kelet felé fordult. Ezt pontosan mutatják a külkereskedelmi adatok. Míg a tízes évek első felében az orosz import még csak alig negyede származott a ma „baráti országokként” emlegetett államokból, addig ez az arány 2021-re már épp a duplája lett. Ha csak Kína részesedését nézzük, akkor azt látjuk, hogy annak aránya a teljes orosz exporton belül 2008-ban még csak 11 százaléknál tartott, míg tíz évvel később már a kétszerese volt, 2021-ben pedig a negyedét tette ki.
De a folyamat a következő két évben sem állt le. Épp ellenkezőleg: a háború következtében még inkább felgyorsult. Ennek eredményeképpen 2023-ban az orosz import 41 százalékát kínai termékek tették ki. Egészen más volt a helyzet a Covid-járvány előtti évben, 2019-ben. Akkor még az orosz import 36 százaléka az Európai Unió országaiból származott, értéke pedig 92 milliárd dollárra rúgott. Mára teljesen megváltozott a helyzet. Tavaly Kína már csaknem 30 milliárd dollárral nagyobb értékben szállított árut Oroszországba, mint az EU országai. A háború két éve alatt Peking 60 százalékkal tudta növelni Oroszországba irányuló kivitelét, aminek közel kétharmadát gépek, berendezések és közlekedési eszközök teszik ki. Vagyis mára Kína az orosz gazdaság működésének meghatározó elemévé vált.
Fordítva azonban nem ez a helyzet. Kína számára Oroszország gazdasági tekintetben távolról sem olyan fontos, mint amennyire ez fordítottan fennáll. Kína teljes külkereskedelmének csak alig 3,9 százalékát adja Oroszország (az exportból 3,3 százalékkal részesedik Moszkva, míg az importból 5,1 százalékkal). Mindeközben az ázsiai óriás kereskedelmi kapcsolatrendszerében az orosznál továbbra is jóval nagyobb szerepet játszik az Európai Unió, az Egyesült Államok, Japán, Dél-Korea, Tajvan, de még Ausztrália is. Mindebből jól látható, hogy Moszkva és Peking egymásrautaltsága egyre aszimmetrikusabb. Kína számára csak egyetlen vonatkozásban fontos Oroszország, a személy- és teherautók kivitelében. Az előbbi 37, míg az utóbbi 45 százaléka kerül az északi szomszédhoz. Minden más tekintetben fordított a függés, vagyis egyre nyilvánvalóbb Moszkva növekvő kiszolgáltatottsága.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a „Szibéria Ereje 2” gázvezeték hányattatott sorsa. Moszkva számára létfontosságú lenne a második Kínába tartó gázvezeték mielőbbi megépítése. Ez kiváltképp azok után vált fontossá, hogy a Gazprom – elhibázott üzletpolitikájának és nem a nyugati szankcióknak köszönhetően, merthogy ilyenek nincsenek – lényegében kiszorult az európai vezetékes gázpiacról. A cég öreg kontinensre irányuló szállításai tavaly 55,6 százalékkal csökkentek, így annak mennyisége 28,3 milliárd m3-re zuhant. Ez a mennyiség 2022-ben még 63,8 milliárd m3 volt, a háború előtti évben pedig 155 milliárd m3. Mindez annak következtében állt elő, hogy Oroszország úgy döntött, Európába csak két útvonalon szállít gázt. Előbb – még a háború előtt – a Jamal-Európa vezetéket zárta el, majd néhány héttel annak felrobbantása előtt felfüggesztette szállításait az akkor még működő „Északi Áramlat–1” vezetéken is. Ezek után már csak az ukrajnai és a „Török Áramlat” balkáni ága maradt meg szállítási útvonalként.
Vagyis nem az történt, hogy az EU országai elkezdték volna bojkottálni az orosz gáz vásárlását, hanem Oroszország hozta meg azt a döntést, hogy elkezdi visszafogni európai szállításait. Tette ezt abban bízva, hogy Európa – félve attól, hogy „megfagy” – jóval megértőbb lesz Moszkva igényei iránt, és a háború kitörését követően nem mer majd szankciókat hozni, ahogy Ukrajna támogatására sem szánja el magát. Európa azonban nem „fagyott meg”, sőt, rövid időn belül – ha nem is teljes mértékben – le tudott válni az orosz vezetékes gázról. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a Gazprom vezetéken történő szállításai – amiben az európain túl benne van a Kínába és Törökországba szállított mennyiség is – már a háború első évében jelentősen, mintegy 46 százalékkal estek vissza, ami azt jelentette, hogy a vezetékeken szállított teljes mennyiség 100,9 milliárd m3-re csökkent. A visszaesés azonban 2023-ban is folytatódott, aminek következtében a vezetéken exportált orosz gáz teljes mennyisége tavaly már nem volt több 70 milliárd m3-nél. Ebből Kína 22,5 milliárd m3-t vett meg, míg a többit az EU-országok, Törökország és a FÁK-térség államai vásárolták meg. Az orosz gáz visszaszorulásának mértéke kiváltképp akkor válik láthatóvá, ha a most szállított mennyiséget összevetjük a Gazprom által exportált vezetékes gáz 2018-19-es mennyiségével. Az utóbbi akkor még 175-180 milliárd m3-t tett ki, aminek nagy részét az EU országai vették meg. Ma már kevesebb, mint 30 milliárdot vesznek csak át. Ilyen körülmények között nagyon is érthető, ha Moszkva szeretne egy újabb kínai vezetéket megépíteni és a feleslegessé vált gázt Pekingnek eladni.
A kínai vezetés azonban kivár. Ők ugyanis tudják, hogy az idő nekik dolgozik. Nem kizárt, hogy a vezeték egyszer majd mégiscsak megépül, de a kínai feltételek nagyon kemények lesznek és tovább növelik Oroszország kiszolgáltatottságát. Úgyhogy az orosz gazdaság keletre történő elforgatása az átmeneti előnyök mellett komoly kockázatokkal is terhes. Kína ugyan Oroszország számára jórészt helyettesíteni tudta Európát és Amerikát, ám fordítva ez aligha fog bármikor is megtörténni: Oroszország soha nem tudja majd kiváltani Kína számára Amerikát és Európát. Ez olyan súlyos aszimmetria, amit Moszkva képtelen leküzdeni. Mindezt tetézi, hogy a nyersanyagok világpiacon történő beszerzése sokkal könnyebben helyettesíthető, mint az ipari termékeké, ami egyben azt is jelenti, hogy Kína a nem baráti országokból származó ipari termékek beszerzésétől jóval inkább függ, mint az oroszországi nyersanyagok importjától. Ha pedig ez így van, ahogyan ezt a moszkvai Gajdar Intézet kutatói egyik friss elemzésükben állítják, akkor a másodlagos szankciók segítségével jelentősen korlátozni lehetne a Kína és Oroszország közötti kereskedelmet. De megvan-e ehhez a Nyugat kellő politikai akarata? Hiszen ha nem lesz ilyen akarat, akkor Oroszország még hosszú időn át folytatni tudja Ukrajna elleni háborúját.
Megjelent a Népszava Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2024. január 14-én.
