„… Egy nap, amikor már javában olvadt, az öregember átkelt a patakon és felmászott a padkáig… Nagy bütykös markába fogott egy mohacsomót, és gyökerestül kitépte… Megrázta a marék mohát, és kavicsforma aranyrögök potyogtak a földre…” Jack London
Ezek a szavak motoszkáltak fejemben, amikor útra keltem, hogy magam is az arany nyomába szegődjek. Persze nem az aranyláz, hanem kíváncsiságom vitt az Aranyos völgyébe. „Élőben” szerettem volna látni azt az ősi mesterséget, amelynek bűvkörében az alaszkai vadon vándorának, Jack Londonnak irodalmat teremtő élményei is megszülettek.
Úgy hiszem, ha már egy törvényerejű rendelet jóvoltából megmaradt az aranymosás újjászületésének lehetősége, aligha lehet nagyobb élmény a technikatörténet tárgyi emlékei között szívesen bóklászó vándor számára, mint szemügyre venni e legendás iparosság megelevenedett bizonyságait. Egy olyan mesterség relikviáit, amelynek több ezer éves létezését tájainkon helység- és folyónevek (Zalatna, Aranyos, Verespatak) is hirdetik, amelynek értőit külön társadalmi kategóriaként veszik számba napjaink történészei. (Érthető is ez, ha arra gondolunk, hogy például 1795-ben szűkebb hazánkban több aranymosó élt, mint földbirtokos.)
Ismét mondom: nem aranyat látni jöttem, s nem is boldog szerencsekeresőt, amint kalapjában gyűszűnyi sárga ércport az objektív elé kínál. (Ilyen, az Alpok gyors vizeiben klondikei aranybőséget sejtő amatőr szerencselovagok szép számmal láthatók manapság a bulvárlapokban.)
Kincskereső utamra egy kiállítás indított. Meghökkentő, időt és szellemi múltat őrző fotók sokasága. Roman Basil, aki a technikai múlt értőjeként és féltőjeként a húszas évektől gyűjti, fényképezi a nyugati aranyvidék lassacskán eltűnő bányászati emlékeit, most kiállította képeit Bukarestben a Technikai Múzeumban. E fotókba zárt történelem valós emlékei ma már, sajnos, semmibe vesztek. Ami azonban még fellelhető – mint megtudtam –, az gondosan összegyűjtve Verespatakon (Roşia Montana) csodálható meg. Ezért indultam tehát Jókai s Iorga nyomában Abrud felé. Tordáról az út az Aranyos völgyében, Aranyosbányán és Topánfalván keresztül kanyarog versenyt a mokanicával. Offenbányának nevezi az előbbit Iorga majd hetvenöt esztendővel ezelőtt. E néven vonult be a késői középkor, Közép-Európa bányatörténetébe, nem kisebb versenytársak, mint például a csehországi Kutna Hora, az „ezüstváros” mellé. Csakhogy míg Kutna Hora koronázó város lett, s a gótika a Reims-ivel vetekedő katedrálisokkal biztosított számára hírnevet a művészettörténetben, az Aranyosvölgy bányavárosaival jóval mostohábban bánt a sors. Pedig Offenbánya mesés gazdagságát példázza, hogy – a hagyomány szerint – Mátyás király innen készíttetett magának „hat pár aranylemezből való sarut.”
Utólag bevallom, hivatalos felirat híján én is csak az említett templomok kapcsán, a kripták aranyozott latinját böngészve jöttem rá, hogy Kutna Hora az: Kuttenberg. Ez utóbbiról már tudtam, mennyit nyom bányatörténeti súlya. Hiszen 1549-ben például, amikor Szélaknán víz tör a sóbányákba, „egy Csehországból, Kuttenbergből behívott gépmester épít itt vízhúzó szerkezetet, amelyet részben emberi, részben lóerővel tartanak üzemben”. A korabeli krónikás érdekességként jegyzi föl, hogy azt a bizonyos „lóerőt” ökörbőrbe pólyálva eresztették le a bányába.
Mindez annak kapcsán szaporíttatja velem a szót, hogy arra jártamkor, 1979-ben, Kutna Horán még csak készülődtek a bányászati múzeum alapításához (igaz, kastélyszámba menő palotácskát ígérve otthonául). Emitt, Verespatak múzeuma több éve várja az ipartörténet barátait…
S ha már az elsőség „firtatásánál” tartunk, felötlik bennem, hogy az Annales des Mines belga bányászati szaklap arról ír: Erdély bányatörvényei a Nagy Francia Forradalom jogtudósainak is mintául szolgáltak.
Topánfalvának menet egy másik olvasói emlék is eszembe jut. Nemrég az Engineering and Mining Journalban furcsa fényképet láttam. Gyermekkocsit, amerikai bányavidéken összetákolt, kerekekkel ellátott deszkateknőt ábrázolt. Mint kiderült, ez a mozgó bölcső dinamitos ládából készült, meghökkentő példaként arra, hogy a mesterség, az ipar mennyire rányomja bélyegét emberre, vidékre egyaránt, Itthon, topánfalvi bizonyítékként tragikus eseményt idéz Iorga: egy szörnyű tűzvészt, „amely úgy tört ki, hogy a bányászati robbantáshoz használt, titokban készített puskapor nyersanyaga, a kén lángra lobbant… Szodomává és Gomorává változtatta ezt a szép vidéket”. A másik vörös kakas, amely a Szegény gazdagok írójának topánfalvi emlékeiben bukkan fel, nemcsak falvakat, bányákat, tatár és török veszedelem után itt-ott még megmaradt örökségünket változtatta hamuvá, hanem felperzselte későbbi nemzedékek egymáshoz tartó útját is. A „Verespatak Abrudbányai Bányamegye bányaművelésre vonatkozó iratai a harcok alatt megsemmisültek” – írja a korabeli krónikás.
Verespatakon lennénk máris? – lepődik meg az utazó, hiszen a topánfalvi benzinkúttól néhány perc alatt az útelágazáshoz érünk. Oda, ahol a névadó patakocska torkollik az Abrud völgyébe. „A hirtelen megnyíló völgyben, amelyben egy agyagos sárga patak fut végig, miközben a kövekhez ütődve dühösen újabb eséshez készülődik, ismét felhangzik a stampok faütőinek tompa zaja. Mindenütt szemünk elé tolul a meddő, s ránk bámulnak az aranymosásból maradt szürke iszap csúf bányái. A régi fagépek gazdái közül… néhányan az örökösen nyikorgó, forgó kerék mellé szépecske falusi házat építettek, virágoskerttel. Odébb pedig az úgynevezett császári stampok épületei látszanak” – írja annak idején Botoşani szülötte.
„Az örökösen nyikorgó, forgó kerekek” most már végleg megálltak. A völgyben sem stampok duruzsolnak. Belaz óriásdömperek kapaszkodnak éktelen dübörgéssel a kanyargós úton arrafelé, ahol a Cetate római korú vágatait szaggatják a robbantások. Magam sem tudom, hol kezdjem a „városnézést”. A régi főtér egymásnak támaszkodó, emeletes palotácskáinál, amelyeknek bontásra ítélt homlokzatán százéves cégéreket himbál a szél, szépecske falusi házak keresgélésével, amelyek alatt még ma is köveket görget a patak, a temető bányásznemzedékek családfáit őrző köveivel vagy talán a kezdet-kezdetével, a római bányászat emlékeivel? Azzal a legendás korral, amikor a szomszédos Abrud még Alburnus Maior, Verespatak pedig Alburnus Minor néven küldte világgá Dácia aranyát, s Patakról Zalatnán keresztül futott a római hadiút az örök Város felé? Plinius szerint Dácia évente tíz-tizenöt tonna aranyat adott a birodalomnak. Ez bizony – összevetve például a Dél-afrikai Unió majd félezer tonnás mai termelésével – nem sok. Ha azonban azt tekintjük, hogy Galícia, Lusitania s Asturia híres bányáinak együttes hozamával egyenlő, úgy mérhetetlen gazdagságnak tűnik. Nehéz lenne utólag eldönteni, mi lehetett nagyobb, a kincs vagy az a hihetetlen kín és szenvedés, amely felszínre hozta.
Vésőművelés – mondjuk ma szakkifejezéssel arra a munkára, amelynek révén a hajdani bányászok ki tudja, hány millió kalapácsütése 1,5-1,8 méter magas, trapéz keresztmetszetű, tükörsima falú alagutakkal hálózta be Dácia, Verespatak hegyeit. Munka? Bányászok? Valójában a latin „bányára ítéltek” (ad meialla) talán jobban megközelíti e foglalkozás terhét. Lucretius költői sorai szerint ugyan „az aranysóvárgás miatt kerül elő odújából haloványan a bányász”, a költészet és valóság között azonban már akkoriban is létezett némi különbség.
Éppen a verespataki Molnár-tellérnél találtak – több mint száz esztendeje – szellőztetésre használt római kori lapátkereket. S bizony kétlem, hogy csak az aranysóvárgást kellett kifújni vele a föld alól. Akiket megkímélt a gyilkos levegő, azokat megölhette a víz. Róma nyugati aranybányáiban az aquitánok merték a vizet. Nevüket Európa egy része: Aquitánia őrzi. Verespataknak ebből a korból származó emléke: „egy valódi, fából készült vízemelőkerék is találtatott itt még a római időkből, olyan, amelynek csupán egyetlen párját ismerjük még a világon, San Domingóban” – írja 1868-ban egy osztrák bányászati szaklap.
Mindez akkor ötlött ismét eszembe, amikor a valóságban is megcsillant előttem a víz, az a patakocska, amely a fejem felett s mellettem a villanyfényben szikrázó római kőfalat mosdatta. Több mint száz lépcsőn jutottam le a bányamúzeum udvaráról, nemcsak a föld alá, de az idő mélységébe is. Vörösfenyő évszázadok óta nincsen már a vidéken. Utoljára a rómaiak használták ácsolatként. Most itt feszül fölöttem dúcolásul s kormérő bizonyságként. Hirtelen nem tudom, mit is csodáljak jobban: a megelevenedett ókort vagy azt a több éves megfeszített munkát, amellyel a verespataki bányaigazgatóság szakemberei új bányát nyitottak, csak azért, hogy a magamfajta vándor „élőben” láthassa a régi bányák egy részletét. Mert bár ez a néhány száz méteres emberi építmény már nem ont aranyat, csillogása, példája – nemes.
Ma sem könnyű a mélyből ismét kikapaszkodni a napfényre. Valaha ezt az utat a még vagy már csak „könnyű” munkára alkalmasak: gyermekek, nők, öregek kínlódták végig arany tartalmú bátyúikkal, kosaraikkal.
Valaha? Igen, a római időkben, de nemcsak akkor. 1913-ban például a Rudai 12 apostol nevű bányatársulat 2000 munkása közül 10 volt a gyermek. 1932-ben a Nyugati-Szigethegység 3336 bányásza közül 21 volt a nő.
Elenyésző töredék! – legyinthetnek azok, akiket a vakondoksorstól megkímélt a jó szerencse, s talán azt is emlegethetnék, hogy a civilizált Angliában huszonkilenc esztendőn át vitatkoztak a keménykalapos urak a „childs labour”, a gyermekmunka szükségességéről. De miért dolgoztak ezek a gyerekek? Az már nemigen érdekelte az állami bányavállalat vagy a francia kézbe csúszott kitermelések gazdáit, hogy ekkoriban a vidék több mint kétszáz magánkézben levő kis bányájából már a munkások szűkös megélhetéséhez szükséges hozam sem került ki? (Harmincöt bánya évi termelése kevesebb mint egy kilogramm arany volt!) „A bányászok körében csak az utóbbi időben lehet bizonyos elégedetlenséget észrevenni” – olvasható egy korabeli tanulmányban – „de ez főként a szocialista agitáció eredménye”. A fenti szerzőt állításában az sem zavarja, hogy közben bányászok újabb generációi próbálnak szerencsét Amerikában, hogy minden száz móc közül három szolgáló valahol az országban, vagy dojnákban énekelt erdőitől megválva az alföld úgynevezett kolonizációs központjaiban kénytelen otthont teremteni magának.
A föld gyomrából fölcipelt batyúk, kosarak tartalma mozsarakba került, vagy egy kézzel forgatott malomkő eresztéke nyelte el. A múzeum fészerének védelmében ilyet is láthatok, s némán ugyan, de előttem áll román-magyar közös jövevényszavunk gazdája: a stamp. Steamp – mondja Iorga; székellő stamp – olvasható Fodor Pál főaranyváltónak és a Váczy testvéreknek Abrudbányán 1621. szeptember 13-án kötött szerződésében. Az írás szerint a Váczy testvérek apja Fodor Pálnak zálogba adott egy „székellő stampot az abrudbányai határban, Verespatakban, minden határával, kőbányájával, haldámival, szénarétéivel”. A stamp vagy verő kőbütyökkel ellátott szerkezet volt, amelynek orgonasípként álló, le-fel ugráló kalapácsai törték, zúzták az aranytartalmú ércet.
Módom van megcsodálni tehát azt az „aranycsináló” gépet, amelynek irányítása a fűrészmolnárok kiváltsága, karbantartása a zúzó sáfárok kötelessége volt. Itt áll a csodamalom, amelynek felállítása, adómentes használata Mátyás idején például különleges királyi kegy volt, s amelynek akarva-akaratlanul is meghatározó szerepe lett az aranymosás tündöklésében s – megszűnésében is. A stampok gyatraságának, a zúzott érc tökéletlen elválasztásának volt köszönhető ugyanis, hogy Verespatak aranya a mosóvízzel az Aranyosig jutott, s „Abrud és Verespatak iszapjából a cigányok elég aranyat szitálhattak ki ahhoz, hogy kenyerük – ha szűkösen is –, de meglegyen”. (Múlt századbeli krónikás).
Verespatak korabeli gazdagságát érzékelteti, hogy e patak vagy a környék duzzasztott tavainak vize több mint 300 zúzómalom nyílstampjait emelte ütésre. Egészen addig, amíg meg nem jelent „a kaliforniai”. Ez az amerikai ütő-zúzó szerkezet már acélból készült, s gőzgép hajtotta. Nyugállományba 1910 körül került, amikor az új idők szenzációjaként felszerelték az első golyósmalmokat. Egy 1939-ben készült Ganz-malom előttem néz farkasszemet „made in USA” feliratú ősével.
Ha a stampok eltűntek is, aranyat bányászó gyermekek még ma is akadnak Verespatakon. Igaz, nem bányászkalapács, hanem ásó és kapa hozza néha felszínre a római pénzeket, amelyeknek egy része aztán a helyi érmegyűjtő Gligor Traian kollekcióját gazdagítja. Bányászkalapácsot, aranyválasztó teknőt a domboldalhoz simuló házikóban láthatok, de ugyanezek az eszközök vannak kőbe vésve a város hajdani címerében s a kőtár oszlopain, tábláin.
Róma fórumának köveit villák, polgárházak falába építette az utókor nemtörődömsége és a szükség. Verespatak régi lakóinak kőbe vésett életjelei sem jártak jobban. Számos bányászház talapzatában, falában rejtőzik ezeréves kőtábla. Néhányukat az érctermelés lelkes műemlékmentőinek sikerült kibányászni (a bonyolult kiszabadítási műveletre talán ez a legmegfelelőbb kifejezés).
Az is megtörtént – meséli lelkes kísérőm, Pálffi István főgeológus –, hogy a kibontott római kori kőtábla helyett új betonfalat kellett építeni a megbolygatott épület helyreállítására. Sokan megkérdezték akkoriban tőlünk: érdemes-e egy lehorzsolt, alig böngészhető feliratú kődarabra ennyi munkát, energiát pazarolni? Párizs azzal az obeliszkkel büszkélkedik, amelyet Napóleon hajósai szállítottak el a sivatagból. Bécs császári palotáját Verespatak köve díszíti. Igaz, nem hajón, csupán tutajon vitette el Gyulafehérvár várának építője, Ariosti gróf 1723-ban T. Aurelius Diocles 161-ből származó emléktábláját. A Maroson és a Dunán hajózva került a Burgba, hogy aztán itt – kicsi a világ! – éppen Gyulafehérvár tudós tanára, Ópitz Márton fedezze fel a könyvtár büszkeségeként. Az már a kor fintora, hegy T. Aurelius Diocles nem bányász volt, sem telepes, kereskedő vagy katona, hanem a biztonsági szolgálat kemény kezű embere.
Verespatak akkori kincseire nemcsak Diocles, az itt állomásozó 13. légió is vigyázott. A település fontosságát példázza, hogy itt élt többek között Julius Alexandros ókori tőkepénzes vállalkozó, aki téglagyárosként Sarmizegetusa építésében is részt vett. Az arany és a pénz később is egymásra talál; bizonyítja ezt, hogy az 1560-as években éppen a híres Fuggerek megbízottja gyűjt máig fennmaradó helytörténeti adatokat a városról. Később Téglás Gábor, a dévai főreáltanoda tanára, a fáradhatatlan technikatörténész válik Verespatak krónikásává. Mai utódként Sintimbreanu Ion, a geológiai hivatal itteni vezetője ír monográfiát Patakról.
Innen, a múzeum udvarából, a völgy tenyeréből körültekintve – akárcsak a mélyben – egymásra épülő korok emlékei villannak fel a látogató szeme előtt. A kis bányászházakat, a régi városka épületeit lassan túlnövik a tömbházak, s a hajdani lélekszámot és sokszínűséget példázó hat templom karéjában a két új iskola épülete kéklik. Az unitárius templom 1600-ból származó falainak árnyékában kalapácsos, csákányos több száz éves sírkövek juttatják eszembe ismét a dinamitos dobozból készült bányászbölcsőt. „Székely, Gáli, Gagyi, Gruber”-bányásznemzedékek nevét törli le lassan az Idő keze a táblákról.
Kőrösbányán a Borkai-kút közelében 1886-ban három római korból származó bányászszobrot találtak, nagy hírű bizonyságaként az Aranyosvölgy ősi bányászatának. A szobrok alsó részét nem munkálták ki, mivel ezeket kopjafaként használták bányászsírokra. A földből félig kiemelkedő alak megdöbbentően példázta – már az ókori mester szerint is – e hivatás súlyát. A földhöz tartozást, az idetartozást. Ez jutott eszembe a bányászősök nevét böngészve.
Az időben errefelé haladva, a műemlékmentő féltés őket is el kell hogy érje! Így kívánja a munka becsülete. S mindaz, ami odalent tiszteletreméltó s követendő példaként már elkészült.
Megjelent A Hét XII. évfolyama 5. számában, 1981. január 30-án.
