Jönnek rendjei a csodáknak,
Kiket eddig tán még se láttak.
Jönnek mindenek jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek. Ady
Harsányi Zsolt új könyve biztosan bestseller lesz – vélik a beavatottak. Hiszen hőse „talán mindenre képes, olyasmikre, amiknek már a fukar felsorolására is megáll az ész. Es bár botorság lenne azt feltételezni, hogy a vele kapcsolatos összes kérdésekre válaszolni tudunk, a mód, ahogyan a dolgok haladnak, megdöbbentően hasonlít az atomkor kezdeteihez“ – írja a Chemical and Engineering News.
A félreértések elkerülése végett: Harsányi P. Zsolt, a New York-i Medical School kutatója a genetikai mérnökségről írt tanulmányt.
Egy másik, angolszász füleknek furcsán hangzó név is bekerült nemrég a jelentések szerzőinek sorába. Dr. John Keményt, a Darthmouth College professzorát az emlékezetes Three Mile Island-i reaktorbaleset nyomán kérték fel szakértői véleményezésre. A Kemény Report az USA atomiparát veszi nagyító alá.
Tanulmányokban összefoglalni egy-egy csúcstudomány helyzetét – szokásos gyakorlat. Ami e két meglehetősen távoli szakterület elemzésének közös és különös időszerűséget ad: a köröttük dúló vihar.
„Az Akadémia fórumot hívott össze a génsebészet problémáinak megvitatására. Még javában folyt az ülés, amikor tüntetők bandája tört be, s valóságos cirkusszá változtatták az auditóriumot Mindent teleszórtak tiltakozó plakátokkal és röpcédulákkal, miközben azt üvöltözték: Bennünket nem fogtok klónozni?“ – írja a Chemical and Engineering News, a Science munkatársa pedig azt kérdi: „Mivel magyarázható, hogy a kőolajkrízis kellős közepén az egyetlen igazán elérhető pótenergiaforrást országok egész sorában elvetik, s a szendvicsemberek tiltakozó plakátja egyenlőségjelet tesz Hirosima és Harrisburg közé?” (No More Harrisburg – Hiroshima !)
Ami az atomenergiát illeti, ezzel már az indulásnál bajok voltak. Hiszen ahhoz, hogy Teller Ede hírhedt mondása (Ha A annyi mint Atom, akkor B Bombát jelent) kétmilliárd dollárért kifejlesztett, valójában is pusztító szörnyeteggé váljék, nemcsak a katonák és politikusok óhaja, de a tojásfejűek tudása, sőt akarása is kellett. Legalábbis az elején.
Los Alamos megkísérelte az 1945 júliusában és augusztusában végzett robbantásokat megünnepelni. Méghozzá azon melegében – olvashatjuk a Science-ban. A „party”, az ünnepi estély azonban meglehetősein kínosra sikerült. Senkinek sem volt kedve Hirosimát dicsérni. Sőt, a résztvevők később már azt sem akarták tudni, hogy egyáltalán mikor volt ez a bizonyos ünnepély. Az egyetlen résztvevő, aki visszaidézte (Robert Oppenheimer) maga is meghökkentő, nem éppen emlékkönyvbe kívánkozó eseményt őrzött meg róla. Oppie (így becézték munkatársai) elmeséli, hogy amikor megjelent az estélyen, az őt fogadó egyik – mindig józannak ismert – kolléga: undorában hánvt. A bombák atyja erre megjegyezte: „Lám, a visszahatás már megkezdődött“. (Robert Oppenheimers Leiters and Recollections, Harvard University. 1980).
Összetéveszteni a bombát az atomerőművel, legalább akkora rövidlátásról tanúskodna, mintha a villanytűzhelyt villamosszéknek néznénk – hangzik a szakemberek jól ismert válasza. Az is igaz viszont, hogy Oppie szavainak félreértése – … „A tudomány azért van. hogy bármilyen legyen az ellenség kihívása, mindig megválaszolja azt“… – nemcsak az atommal kapcsolatban késztette örökös háborúsdira technikai vívmányaink jó részét. Mars isten malmai másutt is elsőnek őrölték tudásunk magvait. Méghozzá sokszor csak korpává. A háborús technikai elsőség kapcsán elénk villanó példák sorából érdemes egy, az idén végre mégiscsak megszületett „űrcsoda“ a Space Shuttle sorsát idézni.
Emlékezzünk, 1966-ban a kozmikus dicsőség tetőpontján néhány angol szakértő megkérdőjelezte az űrhajók és űrrakéták létjogosultságát, gazdaságosságát, mondván, hogv egy többször is felhasználható, rakétával hajtott, de repülőgép alakú űrhajó sokkal jobban megfelelne a kozmikus kutatás céljaira. Ha akkor mégís a rakéták győztek, az csupán azért történt, mert az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztése fontosabb volt – legalábbis katonai szempontból.
Trudy Bell cikkéből (The Science) viszont most éppen az derül ki, hogy hála a rakétáknak – túlságosan is megtöltöttük a világűrt műholdakkal, méghozzá hadászati műholdakkal. Itt az ideje tehát megritkítani őket. S mi más felelhetne meg jobban e célra, mint a nagy mozgékonyságú, randevú-radarral felszerelt, többször is felhasználható, ember kormányozta űrrepülőgép, az 1981-ben pályára kerülő Space Shuttle, amelyet máris gyilkosnak (killer) becéznek. Hacsak közben a technika nem ugrik még egy nagyot, s az űrkomp feleslegessé nem válik, azaz „csupán“ békés célokra lesz jó. Erre is van remény.
„1975-ben azt rebesgették, hogy az USA első jelzőrendszeréhez tartozó egyik műholdat időlegesen elvakították a szovjet lézerfegyverek. Később a DOD (Honvédelmi Minisztérium) bevallotta, hogy a holdat nem lézerek, hanem egy földgázvezeték tüze vakította el” – írja a Science. A lézer- és a részecskesugár-fegyverek mégsem csak a fantázia világában léteznek. A DOD eddig már több mint egymilliárd dollárt költött a repülőgéplövő halálsugárra, s a Pentagon 1982-ben akarja kipróbálni az első lézerfegyvereket. Egyelőre csak hegycsúcsokra szerelik őket, 1985-től azonban hordozható változatuk is megjelenik.
Ami a részecskefegyvereket illeti, ez utóbbiak nagy energiájú részecskesugarakkal hevítik, olvasztják meg az ellenséges célpontot. Működési elvük hasonló a már létező, békés kutatásokhoz használt részecskegyorsítókéhoz. Bár a Scientific American 1979 áprilisi számában John Parmentola és Kosta Tst- pis rámutatnak e fegyverek nagy energiaigényére és könnyű sebezhetőségére, mégsem tartják kizártnak védelmi célokra történő felhasználásukat, például ballisztikus rakéták vagy műholdak megsemmisítésére. Az űrrepülőgép ellen szintén bevethetők. Ily módon ez utóbbi is a technikai ócskaságok sorába kerülhet.
Hogy milyen irányban fejlődnek az űrkorszak fegyverei, az a katonák dolga. Az átlagamerikai számára az űrkomp példája csupán újabb bizonyíték a békés emberi lét ellen munkálkodó tudomány felülkerekedésére.
Találomra kiragadott példákat soroltunk – mondhatja a tudomány Janus arcával érvelők ellentábora. Lehet, hogy ezek a példák igazak, de nem jellemzőek. Prométheusz örökségéből sokkal több a jó, mint a rossz. Ha mégis sötéten látjuk a világot, ezért csak tükrünk, a sajtó a hibás. „Az újságírás fogyasztóközpontú, és azonnali szükségleteket akar kielégíteni, a tiszta tudomány ennek éppen az ellenkezője – állítja W. Burrows is a Science-ban… A riportert a tudományos felfedezésekből nem az érdekli, hogy miért történtek, hanem csupán az, hogy mi történt.“
Nagy port felvert példaként idézhetjük az 1979-es év matematikai szenzációját, amelyet a New York Times ekként kürtölt világgá: „Egy szovjet felfedezés megrázza a matematika világát… ez a felfedezés, eltekintve mély elméleti jelentőségétől, kiválóan használható az időjárás előrejelzésére, bonyolult ipari jelenségek modellálására, a kőolaj finomításánál, sőt a titkos kódok elméletét is befolyásolhatja, ami különös jelentőséget biztosít számára a kémszervezetek szempontjából.“ A Guardian ide vonatkozó írásának címe: Szovjet válasz az utazási ügynöknek. A különben mértéktartó Science így ír: „A matematikusokat meglepte az oroszok felfedézése“.
Az „oroszok“: valójában egy fiatal, örmény származású szovjet matematikus, az immár híressé vált matematikai feladat pedig az úgynevezett kereskedelmi utazó problémája. Lényege: Milyen utat válasszon az a kereskedelmi utazó, akinek végig kell látogatnia vevőkörét, méghozzá úgy, hogy minimális benzinpénzzel megússza? A felelet korántsem egyszerű, s csupán közelítő megoldásokon alapszik. A szovjet Kachiannak sem sikerült e matematikai problémát, maradéktalanul megoldania, de céljára egy új algoritmust javasolt, méghozzá olyat, amely a lineáris programozáshoz használható. Ez maga sem kis siker, miként a fenti idézetek iá bizonyítják. A bökkenő csupán annyi, hogy bár E. Lawler, a University of Califomia professzora konzultált a problémakör szakértőivel, Lovász Lászlóval (Szeged) és Ronald Grahammel (Bell Laboratories), mielőtt Kachian felfedezését ismertette volna a Science-ban, a szenzációra éhes sajtó korántsem a tudományos kérdéseket emelte ki írásából, hanem éppen a nem létező fantasztikumot. Jellemző, hogy a mondvacsinált szenzáció nyomán a nagy hírű matematikaprofesszort, Gács Pétert (University of Rochester) a következő badar kérdéssel verték fel telefonon: „Miért engedték meg az oroszok, hogy ekkora titok kijusson a határon?“ (The Science).
A pletyka és a képzelgés buborékja azonban egyszer csak szétpukkant, s csupán az „unalmas“ tudomány maradt meg belőle. „Az orosz matematikai megoldás igencsak megkérdőjelezhető“ – írja ekkor a Times. Hát igen, mihelyt a tudomány megszűnik „befolyásolni a kémek életét“, már nem is tudomány, értelme megkérdőjelezhető.
A fenti tudományos bohózatról Lawler a Science hasábjain is beszámolt, s tőle tudjuk meg, hogy maga Kachian volt a legjobban meglepve a nyugati sajtó szalagcímeitől. Lawler véleménye szerint azért, mert „Kachian – úgy látszik – koránt sincs annyira tisztában a nyugati zsurnalisztikával, mint a matematikával”.
Való tény, hogy sok a mord, sötét árnyékú tudományos szenzáció a sajtóban, de „csupán azért több a rossz hír, mint a jó, mert ezáltal is védjük az olvasókat“ – hangzik az egyik interjúalany válasza William E. Burrows körkérdésére. A szerző szintén a Science-ban boncolgatja a tudomány, a „gonosz tudomány“ (bad science) és a sajtó kapcsolatát, és az általa megkérdezettek meglehetősen furcsa válaszokat adnak. „A tudósok úgy gondolják, mindegy mit beszélnek, hiszen bármit mondhatnak, az újságírók úgyis félreértik őket.“ „A riporter átmegy a túlsó oldalra, ha megpillantja a tudományos szakértőt, hiszen az – szerinte – úgyis csak egy érzéketlen, közlésképtelen, érthetetlen átok, aki legfeljebb arra képes, hogy differenciálegyenletekkel firkálja tele a táblát“ – írja Burrows. És különben is kérdéses, hogy ezek az egyenletek mennyit érnek – teszik hozzá a borúlátók.
A fenti kijelentést – amely a tudománynak a bennfentesek részéről történő megkérdőjelezését jelentené, friss példaként az úgynevezett Péter Törvények (a Murphy Törvények technikai tudományos változata) „atyjának“ adataival támaszthatnánk alá. Douglas P. Peters és munkatársai ugyanis kiválasztotottak tíz jó nevű pszichológiai szaklapot, majd az ezekben nemrég megjelent cikkeket lemásolták, újraírták, ismeretlen szerzővel, és még ismeretlenebb egyetemi vagy kutatóintézeti feladóval látták el őket, s beküldték közlésre. Az eredmény: az átalakított cikkek jó részéről nem derült ki, hogy plágium, a lapok nem ismerték fel saját írásaikat, s ott, ahol a szerző túl kis fiúnak tűnt, a cikk közlését elutasították. A tanulság: ruha teszi az embert s név a kutatót.
A tudomány tehát nemcsak elpusztításunkra törekedik, s nemcsak érthetetlen a kívülállók számára, de ráadásul objektivitása, demokratizmusa is bizonytalan? – kérdezhetik ezek után a kétkedők.
A kívülállók értetlensége elleni harc nem új dolog. Harcot mondtunk? Inkább védekezésnek nevezhetnénk – például azt, hogy háromszáz esztendővel ezelőtt a Velencei Akadémia lapja a Cimento aláírás nélkül közölte cikkeit. Az olvasók között ugyanis jócskán előfordultak az inkvizíció csuklyásai. Később a kerékkötés feladata – úgy tűnik – átcsúszott a szakmabeliek „kötelességei“ közé. Gondoljunk a párizsi akadémia gőzhajóellenes kirohanásaira. Robert Meyer vesszőfutására, akinek termodinamikai tételét a hivatásosok ellen éppen egy laikusnak – méghozzá a marxizmusból nem is túl pozitív hősként ismert Dühringnek! – kellett védelmébe vennie. Sorolhatnánk továbbá a szakmabeliek kölcsönös bolondításait: a kénsavba áztatott csontokat, amelyekből igazi őslelet lett, csupán azért, hogy a régész kollégát lejárassák (Piltdown); a Sir Cecil Burt nem létező munkatársnőivel felkutatott nem létező, arisztokratikus intelligenciatöbbletet; vagv a csupán franciák (latinok) által érzékelhető titokzatos N-sugárzást és egyéb bolondságokat.
A tudomány misztifikáció – állítják Swift Laputába utazó hősei. Ennél már sokkal érdemesebb Houyhnbe, a filozofikus lovak országába vándorolni. Valóban, mintha csak a Gulliver íróját igazolnák a fenti olvasmány-morzsák. Azt a kiábrándultságot, amelyet Ady döbbenetes sorainak mai, technokráciatagadó visszhangja ekként fogalmaz meg: „A köz hite a tudományban és a technológiában – más hitekkel együtt – erősen megkopott. Az alapbizalom még létezik ugyan, de már nem szent tehén… a fejlődő tudomány még a jövő ígéretét hordozza, de létezik a dolgoknak egy sötét oldala is… az emberi kézben levő hatalom. Nincs még eldöntve a kérdés: uralni fogjuk-e a technológiát, vagy az ural bennünket?“ (Chemical and Engineering News). Semlyén Istvánnak A Hét hasábjain nemrég megjelent technokráciaelemző írása joggal mutat rá, hogy fenti kérdésünkre a választ csak a társadalom adhatja meg. „A haladás talán értelmetlen akkor, ha az általa életre hívott veszély túl nagy – mondja Thomas Széli a Chemical and Engineering News-ban –, de az, ami ma kockázat, holnap maga lehet a biztonság“. Csupán attól függ, hogy mennyit késik az okosság.
Megjelent A Hét XII. évfolyama 20. számában, 1981. május 15-én.
