A polgári válságtudat szükségképp fedezi fel a társadalom alatti rétegeket, a civilizáció kisemmizettjeit, s egy olyan világban, mint a siker-mítosz Amerikája, ahol a kudarc, az alulmaradás még a nem fehér bőrszínnél is inkább megbélyegez. Ott a lázadás a polgári etika normáit kérdőjelezi meg mindenekelőtt, és az erkölcs kitaszítottjaiban keresi a humánumot, a szabad, kapcsolódni képes lelket, a tiszta élet eszményét.
Paradoxon és zsákutca, mondhatjuk rá, ha például a hippimozgalom civilizációellenességének terméketlenségére gondolunk. De nem feledkezhetünk meg az angolszász kultúrák csavargópárti hagyományáról, a XVIII. századi Defoe Moll Flandersétől Jack London hobóiig. Mégis inkább Gorkij társadalmon kívüli figuráit idézik Jerry Schatzberg cannes-i nagydíjas Madárijesztőjének boldogtalan csavargói.

S tán nem tévedek, ha a két színészben érzem a gorkiji többletet: Gene Hackmanban egy Szatyinba oltott Bubnovot, Al Pacinóban Luka vonásaival gazdagított, de még kiszolgáltatottabb Színészt… Csak a környezet más: a két „madárijesztő“, akitől nem félnek a varjak, hanem mulatnak rajta, sűrű ipari tájban, aszfaltozott autósztrádán bolyong, anakronisztikusan és otthontalanul; az „éjjeli menedékhely“ amelyre egyikük börtönbe kerülése előttről emlékezett, eltűnt egy épülő gyár betonváza alatt. Jelképes ez az apróság; a modern civilizáció még az országutat is kihúzza a kedves, improduktív naplopók alól. De hogy ők lennének mégis a lélek megőrzői az általános elgépiesedésben, afelől nem táplál illúziókkal a film. A bizalmatlan és mogorva Max egyetlen lehetséges társának kötődésvágya, szívderítő kedvessége mögött ott leselkedik az őrület. A polgári érvényesülés lehetetlensége nem ígér fogódzót. Az ipari metropolisok körül ördögszekérként kering a primitív ősnyomor.
Hogy miért épp a szélfútta őszi gyom példázata tolul a tollamra? Kétségtelenül Zsigmond Vilmos gyönyörű felvételezése miatt, amelynek sok, nagyon sok remek képe közül az első: az egyetlen aszfaltcsíkkal megbontott harmóniájú természeti táj s az őszi tarlóról az aszfaltra gördülő ördögszekér marad meg leginkább emlékezetünk belső képernyőjén, mint a két kitaszított támasztalanságának a jelképe.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.