Sylvester Lajos: Lesz ágyú!

Az ágyúgyártás történetében annyira járatlan vagyok, hogy a filmekből, felvonulásokból, olvasmányélményekből összeálló emlékképeim ellenére még mindig a Kézdivásárhelyen, a hajdani „Szala utca sarkán fekvő hat öl széles és tizenkét öl hosszú teleken, a Turóczi Mózes üstgyártó és valóságos iparos lángész által vezetett ágyúöntödét és fegyvergyárat” képzelem egy valamire való, igazi hadiüzemnek. A telek, egykori leírások szerint, „kereken beépítve egyszerű földszintes házakkal és nyitott oldalú félszerekkel és színekkel. Az öntőgödör a telek északi bütűjéhez támaszkodott egyik végével; mellette katlan, melyekben a falvakból kapott harangokat olvasztották… Ezen szegényes kis műhelyben öntetett 64 drb. ágyú 3-6 fontos. Me­lyek muszkák és osztrákok elleni csatákban Tömöstől az Ojtozig s Borgó-Prundtól Déváig minden ütközetben képviselve voltak s kitűnően bevál­tak.” Az információkat Szentkatolnai Bakk Endrének köszönhetem, aki a Kézdivásárhely és az ottani Jancsó családok története című, a múlt szá­zad végén kiadott monográfiájának négyszáz oldalán helyet és alkalmat talált a város történetének általam eddig ismert legteljesebb bemutatására.

Utóbb aztán Bözödi Györgynek a Sepsiszentgyörgyi Múzeum kilencszázhetvenes évkönyvében közölt tanulmá­nya – Gábor Áron 1849-ben – olvasgatása közben jutott eszembe, hogy az addig csak házi használatra tartoga­tott és nyilvánvalóan egyoldalú véle­ményemet a nyilvánosság előtt is el­mondhatom, hiszen Bözödi és mások szerint is 1849-ben „ … a kózdivásárhelyi gyárban foglalkoztatott szemé­lyek száma olyan nagyra rúg, hogy ennek alapján az üzemet méltán tekinthetjük az akkori erdélyi ipari üze­mek egyik legjelentősebbjének”.

A hajdani Szala utca helyén, a mai Posta utcában, a céhtörténeti és Gábor Áron emlékkiállításnak helyet biztosí­tó, a híres hadiüzem helyére épített Turóczi-ház falán töredezett emlék­tábla adja tudtomra, hogy csakugyan hatvannégy ágyút öntöttek azon a tel­ken, és azt, hogy a szóban forgó emlék­táblát, kegyelete jeléül, a Kézdivásár­helyen vakációzó tanuló ifjúság he­lyezte az épület falára, 1905-ben. Mel­lette, az ajtó bal oldalán fehér már­ványba vésett szöveg két nyelven ma­gyarázza a telek szerepét az ezernyolcszáznegyvenkilences eseményekben, Gábor Áron halálának 120. évforduló­ján helyezte el, ahogy mondani szo­kás, a hálás utókor. Egyébként az épületet is akkor alakították át em­lékházzá és a bal oldali kis szobában akkor alakították ki a múlt századi eseményeket idéző ereklyéket, okmá­nyokat, fegyvereket, bútorokat, tárgya­kat és reprodukciókat. Az emlékház létesítéséhez szintén személyes élmé­nyek kötnek – a berendezésével meg­bízott munkacsoport egyik tagja vol­tam, s többek között a Gábor Áron egyetlen ismert és akkor még a Sepsi­szentgyörgyi Múzeumban kiállított ágyúja körül kialakult és meg-megújuló vitának is részese. Arról volt szó, hogy a szentgyörgyi múzeum negyvennyolcas emlékkiállításának értel­met és rangot adó eredeti ágyú, ame­lyet Kézdivásárhelyen találtak a szá­zad elején és onnan szállították át a Sepsiszentgyörgyi Múzeumba, ott ma­radjon-e, avagy kerüljön vissza a szü­lőhelyére, a Turóczi-féle házba?

Az ér­vek gondos és talán nem egyoldalú szembesítése után az ágyú továbbra is Sepsiszentgyörgyön maradt. És így került Kézdivásárhelyre, a Turóczi-féle kis épületbe, az eredeti ágyú helyett egy másolat – az ágyú csövéről. Százhúsz éve szájról szájra szállnak, írásból írásba lopakodnak az ágyúöntés és az ágyúk rejtekhelye körül keringő mondák és igaz történetek. S egyszer talán előkerülnek a föld mélyéből az igaz történetek ágyúi is. De a hajdani ágyúkra szégyent hozó gipszöntvényt mustrálgató kézdivásárhelyiek apránként felhagytak az – úgy látszik – hiába való ágyúkereséssel és a legbiztosabb helyeken, a lélek mélységében, a szellemi és mesterségbeli hagyományok rejtekhelyein kezd­tek utánaásni. Így derült ki, hogy nem is hatvannégy, hanem hatvanöt ágyút öntöttek Kézdivásárhelyen. Incze László, a céhtörténeti és a Gábor Áron kiállítás gondozója, a vá­rostörténet avatott kutatója, önmagát szerényen kifelejtve, egy ötlet születési bizonyítványába diktálja az adato­kat. Ha gipszből ki lehetett önteni, miért ne lehetne bronzból is? Valószínű, több ember fejében született a gondolat s ebből a tett. A hatvanötödik ágyú.

Egy kézdivásárhelyi kisüzem műhelye előtt, valami fészerből gördítik az udvarra. A szentgyörgyi szakasztott mása. Csövén, kerekein, talpán másfélszáz év patinája. A megtévesztésig. Winkler Rudolf, az újabbkori ágyúgyártás egyik irányítója: – Papírt, ceruzát vettünk és lementünk Szentgyörgyre.

Bartók Jenő, a műszaki rajzok készítője: – Véletlen kerültem az ágyúöntők közé. Hallottam, mit tervezgetnek, s mondtam, hogy én is velük mennék. Ágyút még nem, de hajót rajzoltam. Aztán felvettük a pontos méreteket, s elkészítettem a rajzokat, Dobolyi azok után mintázta. Gábor Áronról mindent elolvastam, s olyasmit is tudok, amit mások nem ismernek. Mert azt nem tudják például, hogy a bécsi katonáskodása idején lerajzolta az ágyúkat, észrevették és azért kellett Moldvába menekülnie.
Dobolyi László: – A modellt és a formákat én esztergályoztam.
László József: – Az öntést a Ganz Hajó és Vagongyárban tanultam. Winkler és Bartók is ott szerezte a mesterséget. Itt komolyabb öntőmunka eddig nem akadt, és szinte jólesett valami nagyobb feladat. Winkler Rudolf: A vasalást Gergely bácsi készítette. A kerekes munkát Gábor Áron. Ne csodálkozzék, nem a régi. Asztalos a kollektívben. Ez a neve, pedig nem is rokona az őrnagynak.

Incze László: Az anyagot a gyermekek gyűjtötték. Nem harangokat, mint valaha, hanem törött csapokat, kilincseket, óranehezékeket, huzalokat és mindenféle hányódó alkatrészeket. A néptanácstól Márton Albert és Makó Árpád mozgatta. És minden iskola bekapcsolódott.

Bartók Jenő: Az igazság az, hogy a következőképpen kezdődött. Eljött a tanár úr (Incze László) és elbeszélgettünk. Estére úgy berúgtunk, mint az ágyú. Akkor határoztuk el: lesz ágyú! Aztán megkezdtük a munkát, és mindenki élcelődött: Lesz ágyú? Mondtuk, hogy lesz, amennyi kell. Igaz, most csak egyet kértek. Négyszáz munkaóránkba került, az anyag értékén kívül tizennyolcezer lejt érne. De mi hazafias munkával készítettük. Csak így volt értelme. Valamit alkotunk és most gyönyörködünk benne.A hajdani és mostani ágyúöntés felidézése után igen kívánnám azt az időt, amikor mindenfajta ágyúöntés a szájhagyományok után kísérletező mesteremberek keze munkájaként születnék. A múzeumokból hiányzó fegyverek pótlására. Mint a kézdivásárhelyi.

Gábor Áron eredeti ágyúja a most alakuló bukaresti Nemzeti Múzeumban hirdeti majd a negyvennyolc-negyvenkilences forradalom dicsőségét, a kézdivásárhelyi mesterek mai remeke az új kiállításteremben, a régi városházában talál helyet.

Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.