A varga maradjon a kaptafánál – avagy hol húzódik a határ a jogtudósok szakmai tekintélye és a demokratikus felhatalmazással rendelkező törvényhozók felelőssége között?

Az Alaptörvény módosítása körüli vita nemcsak a politikáról szól, hanem mostanában arról is, hogy milyen szerepet töltenek be a közéletben az alkotmányjogászok.
Az alkotmányjogász feladata a politikai döntések alkotmányossági kockázatainak feltárása. Ez rendkívül fontos szerep. A jó alkotmányjogász figyelmeztet, mérlegel, összehasonlít, történelmi példákat idéz, és felhívja a figyelmet arra, hogy egy ma meghozott döntés milyen következményekkel járhat holnap. A hangsúly ebben az esetben a figyelmeztetésen van, mert egészen más az, mint amikor valaki ex cathedra
kijelenti: „ezt nem lehet megtenni”, „ez alkotmányellenes”, vagy „ez sérti a jogállamot”. A kettő között óriási a különbség.
A figyelmeztetés egy szakmai vélemény. A kategorikus kijelentés viszont azt sugallja, hogy a kérdés már eldőlt, a jog egyértelmű választ ad, és minden más álláspont szükségszerűen téves. Csakhogy a mostani Alaptörvény tizenhetedik módosításával kapcsolatban éppen az a probléma, hogy nincs egyértelmű válasz.
A hatályos Alaptörvény nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, amely általánosságban megtiltaná egy kétharmados parlamentnek az Alaptörvény módosítását. Mint ahogy azt sem tiltja, hogy megváltoztassa egyes közjogi tisztségek szabályait vagy megszüntesse egyes megbízatásokat. Lehet vitatni, hogy ez helyes-e vagy helytelen. Lehet érvelni amellett, hogy veszélyes precedens lenne-e. De
egészen más azt állítani, hogy ezt a jog eleve kizárja.
Ha valaki ezt kijelenti, akkor ő már nem a tételes jogról beszél, hanem egy konkrét alkotmányelméleti felfogást képvisel. Ez önmagában lehet ugyan teljesen legitim, de akkor ezt ki is kell mondani. Mert a tudomány feladata nem az, hogy saját filozófiai álláspontját érvényes jogszabályként mutassa be, hanem az, hogy világossá tegye: melyik állítás következik a hatályos jogból, és melyik egy elméleti értelmezés.
Ez a különbség nem csupán tudományos kérdés. Közjogi jelentősége is van.
A jog végső soron nem önmagáért létezik. Nem azért alkotunk alkotmányt, hogy aztán annak rendelkezései öncélúan saját fennmaradásukat biztosítsák. Az alkotmány célja az, hogy a társadalom működését szolgálja, biztosítsa a demokratikus hatalomgyakorlás kereteit, és védje az alapvető jogokat.
Éppen ezért különösen fontos kérdés, hogy mi történik akkor, amikor a választók kétharmados felhatalmazást adnak egy új parlamenti többségnek egy intézményrendszer átalakítására – ahogyan ez áprilisban hazánkban történt. Lehet-e ilyenkor azt mondani, hogy alkotmányjogi elméletek alapján ezt vagy azt nem szabad megtenni?
Természetesen léteznek olyan alkotmányos alapelvek, amelyek még egy kétharmados többséget is korlátozhatnak. A jogállam nem pusztán a többség uralma. Ugyanakkor a demokratikus legitimáció sem válhat puszta formalitássá.
Az Alaptörvény világosan kimondja: a közhatalom forrása a nép. Ez nem egy választható filozófiai opció, hanem a tételes jog alapköve. Éppen ezért fontos világosan elhatárolni az alkotmányjogász és a demokratikusan megválasztott
törvényhozás szerepét. Az alkotmányjogász feladata nem az, hogy eldöntse, milyen politikai döntést kell megalkotnia a parlamentnek. Az ő feladata bemutatni a döntés alkotmányos kockázatait, felhívni a figyelmet a lehetséges következményekre, és javaslatot tenni a garanciákra, amelyek megóvhatják a jogállamiságot. A döntés felelőssége azonban végső soron nem a jogtudósé, hanem a képviselőké.
Ha minden jelentős intézmény hosszú időre leválthatatlanná válik, jelentősen meghosszabbítva a kulcsfontosságú közjogi méltóságok mandátumát, amelyek messze túlélik és tovább szolgálják azt a politikai közösséget, amely kinevezte őket, felmerül a kérdés: Mit jelent valójában a választói felhatalmazás?
Itt egy komoly, az Alaptörvény belső logikájából fakadó ellentmondással szembesülünk. A fékek és ellensúlyok rendszere feladata a mindenkori hatalom ellenőrzése és a demokratikus működés biztosítása.
Ha azonban egy korábbi többség a jogállami stabilitás jelszava mögé bújva olyan intézményi zárványokat hozott létre, amelyek gúzsba kötik a jövőbeli parlamenteket, akkor valójában maga a múltbeli jogalkotó sértette meg a jogállamiság alapelveit azzal, hogy olyan intézményi rendszert alakított ki, amely jelentősen korlátozhatja a későbbi demokratikus többségek mozgásterét.
A jogbiztonság és a stabilitás fontos értékek, de nem szolgálhatják a politikai befolyás konzerválását. Ha egy intézmény elsődleges gyakorlati következménye már nem a hatalom ellenőrzése, hanem a korábbi politikai erő befolyásának átmentése, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy betölti-e még az eredeti alkotmányos funkcióját?
Ebből a csapdából a radikális közgondolkodás egy része úgy próbál kitörni, hogy a múltbeli jogalkotást eleve legitimáció nélküli ’alkotmányos puccsnak’ tekinti, amelynek felszámolása akár radikális eszközökkel és akár a folytonosság megszakításával is, valójában nem rombolás, hanem a jogállami rend helyreállítása. Nem véletlen, hogy erre a megközelítésre a politikai tér túlsó oldaláról azonnal megérkezik a „jakobinus diktatúra” vádja. De valójában mindkét oldal ugyanabba a hibába esik: egy alkotmányjogi kérdést ideológiai és morális hitvita kérdésévé tesznek.
Viszont ha az intézmények funkciója torzul, a mindenkori alkotmányozó többségnek a választói felhatalmazás alapján .joga lehet arra, hogy helyreállítsa az alkotmányos egyensúlyt. Nem lehet a jogállamiságra hivatkozva aszimmetrikusan érvelni: az az elv, amely védi az intézmények folytonosságát, nem eredményezheti a jövőbeli választások tétjének és a választói akaratnak a teljes kiüresítését. Ez nem azt jelenti, hogy minden közjogi méltóság leváltható pusztán napi politikai okból. Azt viszont igen, hogy maguk a közjogi méltóságok és a fékek-ellensúlyok intézményei sem válhatnak érinthetetlenné, ha a demokratikus felhatalmazással rendelkező alkotmányozó többség éppen ezeknek a szabályoknak a megváltoztatására kapott megbízást a választóktól.
Az alkotmányjogász ilyenkor nagyon fontos szerepet tölthet be. Figyelmeztethet a veszélyekre. Rámutathat a lehetséges kockázatokra, következményekre. Javasolhat garanciákat, hogy a változtatás ne váljon önkényessé. De amikor már nem figyelmeztet, már nem csupán elemzi a jogot, hanem kategorikusan kijelenti, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni, akkor könnyen átlépi azt a határt, ahol a tudományos elemzésből politikai állásfoglalás lesz.
A magyar nyilvánosságban bevett gyakorlat, hogy valaki objektív, független tudósként (ex cathedra) nyilatkozik meg olyan kérdésekben, amelyekben valójában mélyen elkötelezett egy bizonyos közpolitikai vízió mellett.
A demokráciának szüksége van alkotmányjogászokra. Arra azonban talán még nagyobb szüksége van, hogy az alkotmányjogászok mindig világosan megkülönböztessék: mikor beszélnek a hatályos jogról, és mikor a saját alkotmányelméleti felfogásukról. Mert a kettő nem ugyanaz.