A Petőfi-évforduló alkalmából sok, a költő életére, költészetére, irodalmi, történelmi és politikai jelentőségére vonatkozó tanulmány, cikk jelenik meg, olyan emlékezések is, amelyek csak közvetett kapcsolatban vannak vele. Egy ilyen történetre szeretnék emlékeztetni az alábbiakban.
1920 végén, 1921-ben, tehát éppen Petőfi születése századik évfordulójának előéveiben Erdély egyetlen könyvüzletében sem lehetett egyetlen Petőfi-verskötetet találni, semmilyen kiadásban, semmilyen formában, semennyi pénzért.
Dr. Kiss Ernő kolozsvári unitárius főgimnáziumi tanár, az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság akkori főtitkára, az Erdélyi Lapok című irodalmi folyóirat volt szerkesztője elképzelhetetlennek tartotta, hogy a közelgő jubileumon ne lehessen Petőfi-kötetet kapni, és előterjesztést tett az irodalmi társaság összehívható vezetőségének Petőfi összes versei új, társasági kiadására. Az előterjesztést a vezetőség elvileg el is fogadta, de semmilyen anyagi támogatást nem nyújtott hozzá. Kiss Ernő nem tudott belenyugodni a fiaskóba. Megmozgatott minden követ, minden embert, minden társasági tagot, minden létező kultúrtestületet, minden könyvkiadó-vállalatot, nyomdát, de nem talált senkit, aki kiadási tervében segítségére sietett volna. Mindenkinek volt valami kifogása, aggálya, ellenvetése. Hol a cenzúra megnyerésében nem bíztak, hol az államhatalom ellenszenvének kihívásától féltek, de voltak, akik a költségek előteremtésének lehetetlen voltára, a bizonytalan áldozatvállalásra, sőt biztos ráfizetésre hivatkoztak.
Ekkor fogamzott meg Kiss Ernő agyában az az irodalmi és művelődési életben szokatlan gondolat, az a büntetőjogilag is veszélyes, felelősségteljes, páratlan cselekedet, amit habozás nélkül, teljes felelősséggel, tiszta lelkiismerettel és erkölcsi érzettel vállalt, és ugyancsak minden habozás, kétség nélkül végre is hajtott: váltót hamisított Petőfi összes versei kiadása érdekében. Kiss Ernő az irodalmi társaság főtitkára lévén, nála állott a társaság pecsétje; meghatározott viszonylatokban saját aláírásával egyedül is joga volt használni, sőt Dózsa Endre elnök külön meghatalmazása alapján egyes esetekben még az ő nevét is aláírhatta. Egy ilyen súlyos anyagi kötelezettséggel járó eset, mint a több száz oldalas Petőfi-kiadás, természetesen nem tartozott ezek közé az enyhébb elbírálás alá eső ügyek közé. Az üzleti életben egy váltó elfogadhatásához két-három sajátkezű aláírás kellett – az adott helyzetben a társaság pecsétjének két hivatalos megbízott által való hitelesítése mellett még legalább egy úgynevezett forgató aláírása is szükséges volt.
Kiss Ernő minden előzetes hozzájárulás nélkül aláírta a váltón az első megbeszélések alkalmával húzózkodó elnök, Dózsa Endre nevét, majd, hogy biztosítsa az eredményt, az alelnökkel, Kovács Dezsővel is aláíratta.
Következő okos és jól megfontolt lépése az volt, hogy az így „érvényesített, jogszerűvé tett” váltót nem a felekezetek kolozsvári nyomdájához, a Minervához nyújtotta be, mivel előbb e nyomda igazgatósága se vállalta a felelősséget a kiadásért, hanem elvitte Dicsőszentmártonba, ahol szintén megbízható nyomda működött, s elég messzire volt Kolozsvártól, hogy föltehette: nem fog idő előtt kiszivárogni a kiadás és a kiadással járó különleges előkészületek híre. A dicsőszentmártoni „Erzsébet” nyomda igazgatósági elnöke dr. Gyárfás Elemér volt, a Római Katolikus Státus elnöke, a Magyar Párt alelnöke, a dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank vezérigazgatója, Jakabffy Elemér mellett a Magyar Kisebbség című kisebbségpolitikai folyóirat társszerkesztője, s mint ilyen, az irodalmi társasági tagságra is számot tartó publicista; viszont a bank jogtanácsosa s a nyomda egyik gazdasági irányítója dr. Vajda Béla volt, Kiss Ernőnek nemrég még tanítványa. A váltó leszámítolása minden akadály nélkül bonyolódott le, s a kötet megjelenhetett. Kiss Ernőnek igaza lett: a költségek rövidesen visszatérültek, s a váltó érintetlenül szabadult fel a bank páncélszekrényéből.
Amikor kiderült – mert ki kellett derülnie – e kalandos vállalkozás titka, Kiss Ernőnek senki sem mert egy szót se szólni. Dózsa Endre tagtársaival együtt mély hallgatásba merült, nem kis részben a Petőfi-centenáriummal szembeni feledékenységükért; Gyárfás Elemér jó pontnak tartotta az elért eredményt irodalmi társasági taggá választásához; Vajda pedig dehogy is árulta volna el egykori tanárát, jogilag igazolt minden kételyt. A példa nélkül álló esetet az Erdélyi Szemle írta meg pár évvel később, 1932. 2–3. számában, Kiss Ernő halálakor, a történethez hűen a maga teljes valóságában, elismeréssel adózva Kiss Ernőnek e buzgó és áldozatkész, önzetlen tettéért, Gyulai Farkas könyvtárigazgató, a társaság tiszteleti tagja a következő sejtető szavakkal emlékeztet rá 1939-ben, a Társaság 50 éves jubileuma alkalmával kiadott művében, a társasági kiadványok felsorolásakor: „Petőfi Sándor összes költeményei. Az Erdélyi Irodalmi Társaság megbízásából kiadta Kiss Ernő dr., az E. I. T. titkára. Nyomt. Dicsőszentmárton. 1922. 599 l. Előszót írt hozzá Kiss Ernő, akinek e kiadvány érdeméből oroszlánrésze van”. Ez az egész elismerés, amit Kiss e bátor és merész tettéért kapott. És még valami: 1922-ben, tehát a Petőfi-centenárium évében, a társaság közgyűlése leváltotta a főtitkárságból. Évek múlva még e sorok írója emlékezett meg Kiss Ernő hőstettéről Az erdélyi magyar irodalom történelmi kialakulása című munkájában.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
