Nem a költő veszélyes, hanem az olvasó. Az eszme – vagy téveszme – az olvasóban válik társadalmi erővé. A pápa számára nem Luther volt a legfőbb ellenfél, hanem a reformáció gondolati fegyvereivel közelgő parasztháború.
Platón a maga elképzelt államából kitiltotta a költőket. Illyés Gyula kajánul jegyzi meg valahol, hogy éppen ezért nem is lett semmi abból az államból. Amelyikből mégis lett valami: az mindahány ragaszkodott a pennás embereihez.
Néha nem egyébért: csak hogy féken tartsa őket.
A velük való permanens bajlódás intézményes formáját, mint tudjuk, bizonyos Caraffa nevezetű bíbornok eszelte ki, egyszerű fogalomcsere útján, behelyettesítvén az érvelést a könyvégetéssel, az eszmecserét a száműzetéssel, esetleg máglyával, jobbik esetben az indexszel. Hogy mindezek végső fokon ki és mi ellen irányultak: az inkvizíció törvényeinek ama záradékából is kiderül, miszerint az írás-olvasás tudományának elsajátításához világi embernek a jezsuita rendfőnökség engedélyét kellett kikérnie.
Nem a költő veszélyes, hanem az olvasó.
Az eszme – vagy téveszme – az olvasóban válik társadalmi erővé. A pápa számára nem Luther volt a legfőbb ellenfél, hanem a reformáció gondolati fegyvereivel közelgő parasztháború. Petőfi neve akkor vált rettegetté a magyar főurak körében, midőn vakhíre kelt, hogy Rákoson negyvenezer paraszt mormolja a verseit. Egy otthoni példa is eszembe jut. Amikor Nagy Istvánt a harmincas években első lázító könyve miatt letartóztatták, az ügyészségen már Torda környéki olvasói várták – ugyancsak letartóztatva. Akkor – vallomása szerint – azon tűnődött el: úgy kellene írnia, hogy senkinek se ártson vele. Pontosabban: hogy olvasói elkerüljék a tömlöc veszélyét. De akkor udvari költőnek kellett volna felcsapnia.
A mindenkori pápák Caraffái tudták, hogy a kiáltás erejét a visszhangon lehet csak lemérni. Éppen ezért a visszhangtalan citerásoknak és köldöknéző széplelkeknek megkegyelmeztek. A megalkuvásra hajlamosaknak annyi szólásszabadságot engedélyeztek, amennyi épp szükséges volt ahhoz, hogy önmaguk előtt is eltitkolják a rabságukat. Ez a kényszer szülte a kétirányú úrvacsoraosztást: az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré. Ez a legnehezebb, ha ugyan nem a legkilátástalanabb vállalkozás. A császárnak ugyanis nem szabad tudnia, hogy a feléje nyújtott áldozatból egy darabkát az Istennek csíptek le. Az elnyomó hatalmak, miként a nők: nem osztoznak a szerelemben. Szervét Mihály a lassú tüzű máglyán is váltig erősítgette, hogy híve a kálvini tanoknak, az ellenvéleménye csupán árnyalatbeli. Árnyalat nincs – mondták az égő hasábfák –, csak a rajzolatban. Vagy Genf, vagy Róma. Az igazság hiába igyekszik néha középre: póluson a helye.
A dózsepalota folyosóján azt nézegetem itt Mihai Beniuckal, miként is ellenőrizték a gondolat ingadozásait a két pólus között. A falból tátott szájú szörnyalak mered felénk. Nézem: a torka szabályszerű postaládikóban folytatódik. Nevezzük panaszládának. Ide dobták be a névtelen leveleket, följelentéseket.
A vigyorgó kőarc: cinkos biztatás az írásra. Sajátságos műfajban, persze. Nem kell itt pőrén az olvasó elé állni, a közvélekedés nyílzáporába. A szerző esetleges eszmei ellenfeleinek megrágalmazása ilyenformán mentes a következményektől. Mintha azt mondaná: „Loyolai Ignác gyermeke, megbízhatsz a titoktartásomban.” A sötét torok, akár a halál felé vezető út: szigorúan egyirányú. Kizárt dolog, hogy szembe jövő utassal, talán épp az áldozatunkkal találkozzunk. Mielőtt a névtelen Művel hátba szúrnók, nem kell rámosolyognunk, hogyléte felől érdeklődnünk.
Amúgy is tudjuk, mi lesz a sorsa. Néhány lépésre van csupán – a palota belsejében – a tárgyalóterem. Közelében a bíró lakosztálya. Talán a hóhér is itt szokott kezet mosni a márványfürdőben. Közvetlen kijárat nyílik a Sóhajok Hídjára. Alatta most amerikai nászutasoknak egy rekedt gondolás énekel. A reneszánsz kori utánzatból a groteszk üt ki a legérzékelhetőbben. (Olyanszerűleg, mint midőn a Continental bárban – gin-fizz mellett – azt énekeljük, hogy „szép selymes lódingom, dali pár pisztolyom, és nosza rajta, jó katonák!”) A poétikus hangzású hídról egyenest a börtönbe lehet lépni: a következménybe.
Mifajta tájékoztatásra volt éhes ez a dohos kőszáj? Mindenre, amivel az eretnek gondolkodás bélyegét bárkire rá lehetett sütni. Kizárólagos tápláléka tehát: az eltérés, kitérés, letérés, eltévelyedés; a hivatalossal szembehelyezkedő nézet. Vagy a puszta nézet, ha éppolyan korszak volt, hogy a nézeteket – mint tiltott fegyvereket – be kellett szolgáltatni; ha valamely szórakozott Giordano Bruno, Galilei – a fejében nagytakarítást végezve – ott felejtett vagy egy vélekedést. Vagy a lelki üdvösség megszerzésének esetleges más módozatait. Ostya helyett a kenyér és bor jegyét vagy olyasmit, hogy a föld mozog és gömb alakú. Gondolom, ilyen figyelmeztetést is elnyelt: vigyázat, gyanús nézetekkel és menedékjogi szándékkal bizonyos Dante nevű verselő cselleng errefelé! Dante továbbment meghalni, Ravennába. A velenceiek most bánják, hogy porait – akár a galambjaikat – nem válthatják át naponta valutára.
Egyébként a Szent Márk téren, ahol hajdan a genfihez hasonló máglyák égtek, a hangulat idilli; fúvószenekar szórakoztat bennünket. Képzeletemben föltűnik ugyan Loyolai árnyéka, de már nem kell rettegnem tőle. Pedig ha tudná, hogy az őseim Kálvinhoz csatlakoztak! Meg hogy az Index librorum prohibitorium ellenére a költők – ha igaziak, mindétig föltámadnak. Az éj közepén visszajárogatnak a síri világból. De már nem azért, hogy özvegyük fátylával a könnyeiket letöröljék, hanem hogy szembekacagják hajdani inkvizítoraikat.
(1970)
