Öt esztendeje temettük el Farkaslakán Tamási Áront. Az utókornak illik tudnia – tanulságképpen –, hogy bizonytalankodva. Prózaírói mivoltát tekintve fiatalon halt meg; tucatnyi ismeretlen remekművet vitt magával a sírba. S mintegy varázslatképpen, keserű-kaján mosollyal, a köpenye alól hatalmas olvasótábort szabadított elé. Ez volt akkor is, amikor a hazai olvasó még nem jutott hozzá, könyveihez, az ő láthatatlan serege…
Halálának ötödik évfordulóján nyugodt lélekkel – sőt megnyugodva – állapítható meg, miszerint az idő szembekacagta a föntebb említett bizonytalankodva-gyászolókat. Mondjuk ki nyíltan: mindazokat, akik nem merték tudomásul venni, hogy Áron meghalt. Olyanok is, akik életében a barátságát bitorolták és Áronkának szólították őt. Jelenkorunk kutatója olyan újságra is rábukkan majd, amely a gyászhírt elfelejtette közölni. De örömmel közölné ma már az író feltámadásának hírét.
Ennek kell most örvendeznünk!
Az utóbbi fél évtizedben felszabadított szellemnek, amely tisztességgel és igazságosan végezheti válogató-rendező munkáját az értékek – értékeink – csarnokában. Mit hozott ez a szellem – a szocialista demokrácia szelleme – Tamási Áron számára? Az elhalasztott, röpke gyászhír helyére a munkásságát méltató tanulmányok sorozatát, novelláskönyvét, Ábel regényét, vidám játékait, megjelent és készülő monográfiák összegezését, a farkaslaki emlékházat meg egy tartósabb otthont, ahová minden kisdiák bejáratos már, a tankönyveinkben. Akik azon tűnődtek: kié hát Tamási, a klerikalizmus foglya-e, a konzervativizmusé, avagy a székelyharisnyás provincialistáké – látva láthatják, miszerint: a mienk, a romániai magyar irodalom halhatatlanja, mindazoké, akik Mikes Kelement is magukénak vallják. Az idő, miként a sas, nem kapdos légy után, nem számol dudoros kis kobakokat. Ilyenformán az írókat sem helyezi ábécé-sorrendbe. Ez hopmesterek dolga. Az idő léptei hétmérföldesek; az utolsó csúcs, amelyen reájuk való tekintettel s páratlanságának jeleként is megállapodott: az a farkaslaki. Egy letűnt korszak hopmesterei oda utalhatták Tamási Áront az asztal végére! holtában most már – hiszen rendes feltámadását maga rendezte el, amikor koporsóját ide irányította – asztalfőn a helye.
Akik ott voltak a temetésén – a szülőfalu, a környék meg néhány író –, emlékezhetnek rá, hogy ennek a helyváltoztatásnak mintha az idő is azonnali jelét mutatta volna. Amikor a hazafelé tartó úton eltévedt koporsót a sírba leengedték, mintegy a síráshoz társultan, fölöttünk surrogni kezdtek a cserfák levelei, majd azután a vastagabb ágak is recsegésbe fogtak, kétségbeesett, tőből kiszakadó csapkodásba. A fekete felhők alatt, a hirtelen támadt égzengésben a gyermek Áronka jutott eszembe, a Bölcső és bagoly erdőrengetegének ösvénykereső Ábel-palántája. Akkor hasonlóképpen elsötétült a világ. A félelem emésztő szorításában hiába vélte, hogy fölötte áll a felhőknek; botorkálásaihoz csak a kövek világítottak. Szobrokat őrző kövek, szelídebbek amazoknál, melyeket később feléje dobált a szektás korlátoltság. Emlékszünk rá, hogy akkor egy pásztorembertől fekete rigófiút kapott, először a kalapjába, majd a nagyidő láttán a tarisznyájába rejtette, úgy gázolt át a megáradt patakon, jobb kezében a magasra tartott énekes madárral. A gyermekijedelem ugrásra kész vadakat is látott, leomló szálfákat, melyek összetörik őt, mint a diót; e szemlélet eredményeképpen szinte kötelező hát annak a kicsi, fiatal és fürge asszonynak a megjelenése, aki Tamási Áron édesanyja volt.
A kitisztult időben anya és fia kézenfogva ereszkedik alá az ösvényen a száraz, meleg otthon felé. Szimbólum és bukolika? Némi figyelmetlenséggel ez is ráfogható. Az olvasó ma már nem andalodik el a próza poétikus madarain: nem retteg az irodalmi villámcsapásoktól; Hamlet atyjának szellemétől sem, jól tudván, hogy azt előadás után magnótekercs formájában a fogasra akasztják. De az a kicsi, fiatal és fürge asszony nem lehetett volna Tamási édesanyja, ha nincs a kezében egy különös, drótozott tákolmány, minek láttán a gyermek azt kérdi, mi lehet az? Mi légyen? Esernyő, találóbban: esőtartó. Egy esőtartó, minek a mostoha időben csak az árva botja maradt, vásznát a szél leszaggatta és elvitte.
Ez a feketével meghúzott, keserű-groteszk vonás a megrajzolt kép szájasarkán: ez hordozza Tamási látásmódjának lényegét. Ebben ismerünk magunkra. Szándékára is a halál órájában, amikor úgy végrendelkezett, hogy Farkaslakára hozassák, a szülőföldre: esőtartónak. Fejünk fölé emelhető szellemi örökségnek a lét zivataraiban. De most már nem a kicsi, fürge asszony szakadozott vásznaival.
Legyünk igazságosak most is, hogy művészetével a szívet – az elmét is – újra meghódítja: színes, viharálló vitorlái könnyedén és növekvő sebességgel röpítik őt messzi horizontok felé.
Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.
