Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg Szécsi Andrást. Valamikori nyomorúságos albérleti szobája előtt – földszint alatti szinten – amidőn a lények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt. Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző, derűt-kerülgető indulatát. „No persze – évődtem vele – így jár, aki megeszi a saját csendéleteit: a szalonnát, veres hagymát, a foglyot, a fácánt.”
Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lombjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak; az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha-sorsú lényeget; valamit tehát, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.
Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira. Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zártkapus, rendszerint néptelen-apró-jószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy – mintegy önvigasztalásként – még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje.
A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt; mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását – a kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra. Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni.
Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós-hangulatú játéktere; a hargitai kunyhó súlyon, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni? Ellenkezőleg! Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét.
Szécsi lombtalan, vagy jórészt lombjahullott festői világa – csupasz, göcsös, vonagló törzsek mélygyökerű kapaszkodása – homályba fullasztott ege, sóbányaleheletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy – néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva – magunk világítsuk ki az ablakainkat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.
