Nagy Pál – az idő tájt, mikor őt megismertem, az ötvenes években – elkerülte a megállapodottság veszélyét. Amidőn a hivatalos szemlélet már-már megállapította, miszerint azt adja, amit éppen várnak tőle, váratlan szökkenéssel új látószögbe helyezkedve kezdett el dolgozni; a szokványos realizmus ritmusához igazodó ecset nyugtalan kilengései egy útkereső, önmagával örökkön elégedetlen művész szemléletének tektonikus mozgásait jelezték.
A bátor kísérletezés azóta is legjellegzetesebb vonása. Személyes jegyévé lett a mindennapi megújulás, a fáradatlan újrakezdés konoksága. Mivel magyarázható ez a szarvas-űző természet, a tekintetnek ily messzi és gyakorta homályos távlatokba fölemelt szintje? Én úgy gondolom: az Igény kegyetlenségével, az alkotás kínjainak pihenéstelen vállalásával; a megállapodottságnak azzal a válfajával, amely a változásban keresi önmagát.
Nem a közönség kegyeit, hanem önnön legjobb képességeit ostromolva – néha letörve, majd újra talpra szökkenve – lendül újabb szuronyrohamokba. Ezért becsülöm őt és bízom vállalkozásainak művészi igazában.
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.
