Az Írók Országos Konferenciája – valójában egy országos méretekre nőtt eszmecsere folytatása. Az irodalom és művészet körül ilyen méretű vita még sohasem zajlott ebben az országban. A jóslás, hogy a kollektivizmus eszméi szerint berendezett társadalomban a regényeket és drámákat is munkaközösségek fogják írni, minden jel szerint tévesnek bizonyult; a művészi alkotás továbbra is magányos és gyötrő vállalkozás marad, a közösség érdekében. Annál hasznosabb az a gyakorlat, amely az irodalom alapvető kérdéseinek megvitatásában szóhoz juttatja az olvasókat is: a Nagyérdemű Közönséget, amelynek befogadó szándéka nélkül az Írás értelmetlen betűhalmaz, a IX. szimfónia halott kottarengeteg marad. Azt az emberi közeget tehát, amelynek nem a kegyeit, hanem az együttérzését kívánjuk. Akármily zseniális a közösségi érdeklődést vagy érdektelenséget lebecsülő legyintés: olvasó nélkül nem létezik irodalom. Az egyszerű, sőt primitívnek tűnő megállapítás nem valamely fanatikus szocialista-realista előharcostól, hanem Jean Paul Sartre úrtól származik. Nem hinném, hogy csupán azért jutott volna ily következtetésre, mivel az ország, amelyben él, annak kiadói viszonyai nem ismerik azt a fogalmat, hogy „ráfizetés a fülemülére”. Így nevezik az eladhatatlan regényeket és versesköteteket. Azt hiszem, nem tévedünk, amikor – egy hónapok óta zajló vita végén – megállapítjuk, hogy változatos műfajok, esztétikai irányzatok, hagyományosságra hajlamosak és avantgardisták képviselői lényegében erről vitatkoztak: író és közösség, író és nemzet, író és nemzetiség viszonyáról.
Milyen körülmények között? Az Írószövetség téziseinek szerkesztői előttünk már megfogalmazták. Épp ezért csak utalásként szeretnék újra hangsúlyozni: a szellemi légkör, amelyben konferenciánkra készülünk, a párt X. kongresszusának egyik pozitív eredménye. Létrejöttének gazdasági-politikai-ideológiai feltételeit valamennyien ismerjük; a román irodalom megújulási korszakának szép eredményeit is s a széles folyamaton belül, a dialektikus kölcsönhatás jegyében föllendült romániai magyar irodalom maradandó termését hasonlóképpen. A jelenséget összegezve az írószövetség tézisei hangsúlyozzák: „Pártunk marxi-lenini nemzeti politikájának szellemében megerősödött és szüntelenül fejlődik a dolgozók barátsága és testvérisége, nemzetiségi különbség nélkül, a közös haza földjén a szocializmus megteremtéséért folytatott közös munka és harc jegyében, erősödött a párt köré tömörült népünk egysége, szocialista társadalmunk összeforrottsága.” Különös hangsúllyal említtetik ezzel kapcsolatosan a pártnak az ideológiai munka megjavítását célzó, stratégiai távlatú programja. Ez a program valamennyiünk előtt ismeretes; megvitattuk, írásban és szóban vélekedtünk róla, többet időzve nyilván annak irodalmi-művészeti vonatkozásainál: a kérdésnél, hogy a föntebb említett történelmi keret miként határozza meg az irodalom helyét és szerepét a társadalomban. Nem hinném, hogy tévednénk, amikor Szövetségünk egész tagsága nevében – s mintegy eddigi eszmecseréink összegezéseként is – megállapítjuk: a szavakkal nem játszani vagy meghökkenteni, hanem hatni óhajtunk; az emberi tudatra hatni, azoknak az eszméknek a jegyében, amelyek írói törekvéseink legmélyén munkálnak szüntelen. Elkötelezettségünk tehát nem deklaratív jellegű; nem kényszerűség, hanem a felismert szükségszerűség szolgálata; annak tudomásulvétele, hogy emberi és történelmi lényeg egymástól elválaszthatatlan fogalmak; hogy az általános emberinek nincs vegytiszta alakja: konkrét formáit, ellentmondásos megnyilatkozásait konkrét történelmi folyamatok határozzák meg – objektív körülmények, amelyekben a sorsunk alakul. Amiként lehetetlenség vagy legalábbis paradoxális egy népért rajongani, s ugyanakkor annak egyedeit külön-külön megvetni, ugyanoly képtelenség az emberiségért aggódni, miközben fagyos közönnyel fordítjuk el a fejünk saját nemzeti-nemzetiségi közösségünk sorsproblémáitól. Ezért hangsúlyozzák a tézisek: „Ebben a felfogásban a történeti és a maradandó, az időszerű és az örök értékekhirdetése nem ellentétes jellegű, hanem kölcsönösen feltételezi egymást. Ugyanez mondható az igazi irodalmi mű egyetemes és konkrét nemzeti jellegének viszonyáról.”
Új dolgok ezek? A tézisek szövege szélesebb közönség számára íródott; a magunk részéről ez az elemi igazság már régen elfogadottnak tekinthető. Nem különben a tény, miszerint irodalom és művészet mindenkori megújulása hagyomány és szakítás dialektikus egységében történik; a negativizmus tehát, amely a haladó hagyományok továbbfejlesztésének elve helyett a teljes – és komolyan semmivel sem indokolható – szakítás polgárpukkasztó elvét hirdeti meg, hasonlóképpen távol áll tőlünk. Vitázni lehet akörül: ki miként értelmezi vagy gyakorolja hagyomány és szakítás, az újítás elvét; hogy hol a határ, ahol a hagyomány akadémikus, merev sémává válik; de úgy gondoljuk, vitathatatlan: akármifajta új teljesítmény az elődök meghódított csúcsai fölött nyerheti csak el újdonságának értékét.
Amint észlelhettük, az írószövetség tézisei az irodalom különböző irányzatai közül a realizmust helyezik előtérbe, érzékeltetvén a fogalom marxista értelmezésének további vitalehetőségeit. Hogy ez a közelmúlt dogmatikus korszakában miként merevedett valóságos béklyóvá, torz illusztratív követelménnyé: mindannyian tudjuk. Azt is, hogy jobb sorsra érdemes valódi tehetségek termésében micsoda pusztítást végzett ez a szemlélet. A kiútkeresés keserves erőfeszítései lökték sokak felfogását az ellenkező végletbe, ahol is a realizmus fogalma, a végtelenségig kitágítva, önnön határtalanságában oldódott föl s vált meghatározhatatlanná. Véleményünk szerint világos, marxista kritikája ennek a tézis alábbi szövege: „Az olyan fogalom, amely semmitől sem határolódik el, vagyis amelynek gyakorlatilag nincs köre, esztelenség, és semmiféle logikai műveletben nem használható, elveszti meghatározó jellegét, enélkül pedig lehetetlen bármiféle ítélet vagy viszony felállítása.”
Úgy véljük: ez a határvonás nem az írói mondandó korlátozása, hanem az esztétikai értékítélet elemi feltételeinek biztosítását jelenti. Mert hiszen, amikor azt mondjuk: a realizmus végső fokon cselekvő állásfoglalás; a valósághoz való aktív viszonyulás, tehát alakító-változtató szándék; a társadalmi-történelmi igazság kimondása, vagy legalábbis határozott célratörés az igazság megismerése felé, miközben elkerülhetetlen a társadalmi konfliktusok nyílt föltárása – amikor tehát mindezt a realizmus objektív lehetőségei közé soroljuk, akkor egy letűnt, dogmatikus értelmezés korlátáit is félreállítottuk. Pontosabban fogalmazva: ezeket az önkényesen felállított korlátokat a X. pártkongresszus vezéreszméi döntötték le a szocialista demokrácia alapvető lenini normáinak alkalmazásával. Akár politikai-társadalmi életünk megújulása, az irodalmi-művészeti élet minőségi ugrásai is az objektív társadalmi körülmények változásainak függvényei. A politikusan együgyű, szalon-irodalmár-centrikus és végletesen szubjektivista törekvés egyesek részéről az a tendencia, hogy e változásokat ilyen vagy amolyan nemzedéknek, írói csoportosulásnak tulajdonítsák. Köztudott: nem azért hasad a hajnal, mert a kakas kukorékol. De célunk most nem az, hogy egy kezdetben mesterségesen szított, majd fokozatosan aláhanyatló nemzedéki vitát újjáélesszünk, hanem inkább az, hogy itt és ezután is kitapintsuk az eltelt negyed század romániai magyar irodalmának azokat a tápláló ereit, amelyek – az időnek levegőszegényebb avagy oxigéndúsabb korszakaiban egyaránt – a közösségi szolgálatnak folyamatos, gyötrő erőfeszítéseit táplálták; hogy megtaláljuk az utat a kívánt egységhez; különböző esztétikai felfogások, írói alkatok változatosságában a közös cél őszinte szándékát. Még akkor is, ha példának okáért a nemrégen oly sokat vitatott közérthetőség kérdésében ellentétes vélemények csaptak össze a sajtóban. Erre nézve az Írószövetség tézisei – épp a kizárólagosság, az Egyetlen Igazság birtoklásának dogmatikus elvét tagadva – joggal hangsúlyozzák: „A közérthetőség nem mond ellent az összetettségnek, nem tűzi célul olyan művek alkotását, amelyek (az olvasótól) nem követelnek meg semmilyen szellemi erőfeszítést.” Szó sincs a didaktikának tett engedményről; de arról sem, hogy a didakticizmus fölött az agresszív semmitmondás, a félálomban motyogott összefüggéstelenség, az üresjáratú kelepelés mondjon ítéletet. Ítélkezés e dologban egyedül a maradandó esztétikai értékbe ötvözött magvas írói mondandót illeti meg vita zajlik e kérdés körül, immár világszerte. A klasszikus vagy neoklasszikus versforma modern avagy modernista ellenfelei korunk legnagyobbjait is – egy Aragont, Illyés Gyulát vagy Arghezit – az időszerűtlenség kacatraktárába utalják. Egy külföldi vitázó fél szerint azonban a költészet megújító szándéka „semmiképpen sem fér bele a meg nem fogalmazott gondolat- és indulattöredékek civilizáció előtti dadogó-vakkantó jelzésébe”. Az öncélú képzettársításnak ez az a válfaja, amely nemcsak hogy lemondott a tartalmi közlés igényéről, de egyenest alacsonyabb rendűnek kiáltja ki az igazi verset; amely – az írástudatlanságból szabadult százmilliók betűéhségének korszakában – nemcsak hogy „lemondott az akusztikus hatásról, a költői retorikáról, a gondolatok közléséről, az esztétikai és morális alakító szándékról, hanem az igazi költészet helyére akar lépni. Nem célunk ezúttal elmerülni e kérdés-komplexumba; vita zajlott és zajlik körülötte. Az eddigi vélekedéshez hadd tegyük hozzá Picasso vallomását, amely 90. születésnapja alkalmából jelent meg a sajtóban: „… mit gondolnak, mi a művész? – kérdi a huszadik századnak e zseniális alkotója. – Valami félnótás alak, akinek, ha festő, csak szeme van, ha zeneszerző, csak füle, ha költő, húrjai az emberi szív különböző rétegei számára, s ha bokszoló, csak izmai lennének? Ellenkezőleg! A művész politikus lény, aki állandóan tudatában van a világ megrendítő, kínzó vagy üdvös eseményeinek, és ezek képére formálja saját magát. Hogyan is lenne lehetséges, hogy ne érezzünk közösségi felelősséget embertársaink iránt, hogy elszigeteljük magunk a közöny elefántcsonttornyában, mikor ilyen túláradó gazdagságú élettel találjuk magunkat szemközt? Nem, a festést nem arra találták ki, hogy házakat díszítsenek vele. A festészet fegyver és pajzs az ellenséggel vívott harcban.” Ez a megállapítás talán érvényesebb az irodalomra, mint a festészetre.
Irodalmunk mai fejlődési irányait összegezve, a tézisek joggal tekintik fordulópontnak a párt IX. És X. kongresszusát; azt a határozott törekvést, hogy a párt irodalompolitikájának értelmezéséből véglegesen kiszorítsuk az adminisztratív és illetéktelen beavatkozás jelenségeit; hogy túlságosan centralizált szervezeti kereteinket a decentralizálás egészséges folyamatában tegyük tartalmasabbakká. E tekintetben példás eredménynek számít számos új folyóirat megjelenése; ide kell sorolnunk az új kiadók, köztük mindenekelőtt a Kriterion létrehozatalát. Különösebb statisztikai számítás nélkül is megállapítható, hogy az utóbbi években legalábbis megkétszereződött a kiadói lehetőségünk. A mai és tegnapi irodalmi termelés számára egyaránt. Érdemes külön is hangsúlyozni a tézisek ama bekezdését, amely az új légkörben kialakult folytonosságra, vagyis az irodalmi hagyományápolásra vonatkozik. Örökségünk kritikai szellemű átvételéről, közkinccsé tételéről van szó. Irodalmunk mai nemzedékei bizonyára tudatában vannak ama történelmi súlyú feladatuknak, hogy önmaguk kiteljesítésével párhuzamosan, mintegy alkotásuk szerves részeként oltsák be népünk emlékezetébe, kultúrájába haladó hagyományainkat. Úgy is mondhatnám: tekintsük magunkat valamennyien a Forrás-nemzedék tagjainak, vagyis fiataloknak, kezdőknek – s mint kezdők, karoljuk föl és juttassuk nagyobb kiadási lehetőséghez a jó öreg Berzsenyi Dánielt, Kemény Zsigmondot, Mikes Kelement és társaikat. E felkaroló munka elkezdődött már, de még távolról sem tekinthetjük elvégzettnek. Ezért indokolt az említett tézisek alábbi megállapítása is: „Az irodalmi hagyaték értékesítése kiegészül az együttélő nemzetiségek irodalmában jelentkező hasonló törekvésekkel, ahol ugyancsak állandóan szélesedik a kutató és összehasonlító munka, az összegező általánosítás pedig hozzájárul ahhoz, hogy tudományos értékű képet alkothassunk a nemzetiségek sajátos kulturális örökségéről.”
Ha még egy percig e kérdésnél maradunk, megállapíthatjuk: haladó hagyományaink közkinccsé tételében s ezzel egyidejűleg a román-magyar irodalmi kapcsolatok ápolásában szép sikereket értünk el. Ez pedig az egész tagság viszonyulását is jelzi múltbeli értékeinkhez. Azok a jelenségek, amelyeket a tézisek joggal birálnak, tehát a „könnyű sikerhajhászat”, a húszas évek kimúlt avantgarde-mozgalmainak újrakérődzése, az „onírikus” hőbörgés, vagy „kísérletezésnek” minősített semmitmondás, a politikai-ideológiai semlegesség mögé húzódó nihilizmus a nemzetiségi irodalomban nem jelentkeztek olyan mértékben, hogy vitára, eszmei konfliktusra okot adtak volna.
Ellenkezőleg: tagjainak tekintélyes részét sújtották az olyanfajta kritikai megnyilatkozások, amelyeket a marxista, történelmi materialista szemlélet Marx szavával élve „bőrvastagságnyira” sem érintett; amelyek látszólagosan antidogmatikus álláspontról, egy jól meghatározott neodogmatikus agresszivitással valóságos negatív jelenségekkel együtt objektíve az elkötelezettség elvét is egy letűnt irodalompolitikai korszak kacatjai közé vetették, s ezzel együtt olyan költői, prózaírói vagy drámai munkákat is, amelyek nem olcsó eszközökkel és nem gondolati tartalmatlansággal váltották ki széles tömegek érdeklődését. Egyetlen példát erre nézve, s a kedélyek helybenmaradása végett Tamási művéhez kapcsolva. Énekes madár című vidámjátékát Németh László remekműként értékelte, egy honi kritikusunk pedig, félszájú elismeréssel „ügyesnek” – csak épp hogy nem ügyeskedőnek – minősítette. A gondolatsor folytatását a tisztelt kollégákra bízzuk. Talán még csak annyit tennénk hozzá, hogy a gyakorta sorsproblémás irodalomnak nevezett, tehát közösségi ihletésű, nemzeti vagy nemzetiségi, kollektív gondban született költészet innen-onnan mai napig is megkapja a maga megpecsételését: publicisztika. Honnan nézve? Valahonnan a be nem vallott intellektuális sznobság irányából. „A művészi forma csiszolásának nehéz munkája helyett – olvashatjuk az írószövetség vitaanyagában – egyesek a kifejezés csűrés-csavarásának sokkal könnyebb megoldását választják. Mesterkélt és érthetetlen írások jelentek meg, amelyeket a kifinomultság netovábbjának kiáltottak ki.
Homályosságuk azonban… szegényes megfigyelést, felületes gondolkodást és az érzelmek ürességét volt hivatott leplezni. Az ilyen értelmetlen, szikkadt és unalmas írásokról aztán sietve kijelentik, hogy nagy filozófiai gondolatokat és mély értelmet rejtenek, holott mindez gyakran nem egyéb, mint fellengzős halandzsa.”
Itt álljunk meg egy pillanatra!
Az idézett, éles mondatok – felfogásunk szerint – senkit sem jogosítanak föl arra, hogy holmi neodidakticizmus, gondolati földhözragadtság vagy akadémikus formatisztelet nevében a jogos és elkerülhetetlen művészi útkeresés produktumait máglyára ítélje. Nem a mi sajátos megfigyelésünk – hisz példa rá az egész világirodalom: hosszú és keserves kínokkal teli az út, míg az ifjú tehetség – hagyomány és szakítás dialektikájában –, a tanítómesterek béklyóit lerázva megtalálja önmagát, egyedi és megismételhetetlen hangját, saját mondandóját és saját formai elemeit.
Ezzel kapcsolatban szólanunk kell folyóiratainkról is. A rengeteg probléma közül ezúttal csak kettőt érinthetünk: egyik az a követelmény, hogy ezek a lapok minden tehetség előtt közlési lehetőséget nyissanak, kigyomlálva gyakorlatukból a klikkszellem legcsekélyebb megnyilatkozását is. „Az irodalmi folyóirat minden íróé, nem csupán azé a néhányé, aki történetesen a lapot vezeti.” Úgy véljük, ez örök szabály. A lap mindenkié,de nem a postaláda értelmében! Sok vita hangzott el akörül: normatív-e kritikánk vagy nem normatív – egy azonban tagadhatatlan: a szerkesztés, a közlés néhány alapvető normája nélkül afolyóirat valóban közönséges postaládává fajul. Ha helyt adunk annak az elgondolásnak, miszerint aszerkesztő nem egyéb a szerző alkalmazottjánál, akkor egy Gaál Gábor vagy Eugen Lovinescu egyéniségét, ilyen vagy amolyan szerkesztői koncepcióját nyugodtan – és katasztrofális következményekkel – lomtárba vethetjük. Amiből nem következik a szerkesztői önkény, a végletes szubjektivista ítélkezés, a csoportszellem kizárólagosságának szentesítése. Sajnos egyes irodalmi lapjaink, a föntebb kihangsúlyozott pozitív jelenség pörsenéseiként, még mindig hajlamosak a kizárólagosságra: emlékezhetünk még a jelszóra, miszerint lehetetlenné kell tenni, tűzzel-vassal irtani mindazon színházigazgatókat, akik nem egyetlen stílusirányzat hívei. Néhányan közülünk azt is tapasztalhattuk, hogy egy végletesen elmarasztalt könyv védelmére, a viszontválaszra egyik-másik szerkesztőség így reagált: részünkről a vitát lezártnak tekintjük. Gyerekjáték a csengőgombot megnyomni, majd azután elszaladni. Voltak, talán lesznek is még ilyen jelenségek. Úgy véljük, a valóban pártos szellem megerősítésével ezek kiküszöbölhetők irodalmi életünkből. Ugyanúgy, mint a személyeskedés, az orvtámadás, az objektív érvelést nélkülöző fricskálódás is. Ez utóbbi némelykor izzadságszagú, négykézláb járó szellemeskedés formájában jelentkezik. Az olvasók bizonyos rétege – a pletykaéhes szalonirodalmárok csoportja – lelkesedik az effajta vita láttán. Azonis, hogy jövő héten ki kicsodát ver főbe, vagy érvek helyett kinek a szeme közé köpködik a rejtett utalások nyálát. Meg kell adnunk a szerkesztő szabadságát ahhoz, hogy az ilyen jelenségek ellen teljes emberi és író-szerkesztői súlyával lépjen föl; hogy az írói elhivatottság becsületét, közéleti súlyát, közösségi elkötelezettségét mindenilyen olcsó látványosságtól megvédje.
S végül néhány szót az író társadalmi tevékenységéről. A föntebb említett elvi jelentőségű megállapítások véleményünk szerint elválaszthatatlanok attól a törekvésünktől, hogy az írás mellett kivegyük részünk a közéleti tennivalókból is. Esztétikai jellegű tusakodásaink egybefonódnak a közösségi munka önkéntesen vállalt kötelességérzetével. Életünk, a valóság, amely az Írót is naponta állítja közösségi vizsgatételre, olyan természetű, hogy úgynevezett irodalmon kívüli feladatokkal terhel valamennyiünket. Szemet hunyhatunk-e fölöttük? Vagy Illyés Gyulával kérdezzük: otthagyhatja-e az ember édesanyját az útszélen? Mivel az irodalmon kívülinek minősített kérdések épp onnan záporoznak a kommunista író felé, ahol az íráshoz első impulzusait kapta: a nép, a szülőföld, az irodalmat fenntartó vagy feledésbe hajító közösség világából.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.