A Bethlen Kollégium kapujában
Az ember hasznos élete, akár a gabonamagvaké, azzal a törvényszerű – rendszerint mégis váratlan s némelykor a boldogsághoz hasonlatos – fordulattal indul, hogy a mindenkori szolgálatos kezek begyűjtik. Behordják valahová az eszmék szérűire.
Ínséges időben, ha többre nem futja: az ég alól – a szétszórtságból – ég alá: közösbe. A védettség állapotába vagy legalábbis annak reménységébe; emberkalangyák, közösségi asztagok melegébe; jégfogó kévék süvege alá.
Ez a begyűjtés, számos új keletű filozófia ellenére, miszerint akár a gyümölcs, az ember is tömegében romlik, éppoly szükséges, mint a védőoltás.
Karomon a két seb, a mindétig köztünk lebzselő halál próbafogásának ujjlenyomataként, már régen behegedt volt, amikor 1940 őszén elkövetkezett az én közösbe vétetésem ideje: váratlan – mert hisz sok ideje reménytelenségnek mutatkozó – beíratásom a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba.
(Merre van Nagyenyed? Isten tudja! Valahol a két fűzfa mellett,
ahol a Maros is bódorog. Ki volt Bethlen Gábor? A róla való elgondolásunkat
egy másik könyvemben megírtam.)
Lószekérrel indultam, könnycsordulásig szorongással telve, és – báróként persze. Szegényparaszti sarjadék állapotomban el se indulhattam volna.
Vagyis az történt, hogy érdekemben összefogtak a szolgálatos kezek: apám a visszaütő vasaktól kék körmű kezével útiládát tajkolt, a tiszteletes úr kérvényeket írogatott, anyám inget varrt, foldozott; egy jóindulatú kéz – a Kemény Béláné méltóságos asszonyé – megcirógatta a kobakomat, majd azután, hogy a dolognak haszna is legyen, báró Kemény Anna kelengyéjéből válogatott nekem paplanlepedőt és párnahuzatokat. Koronás-monogramos holmi volt, minek láttán az internátusi mosónő egészen tavaszig, makacsul – s hangjában egy eljövendő kisajátítás ígéretével – báró úrfinak szólított engem; akkor sem riadt, már-már tolvaj-lelkiismeretű tiltakozásaimat sokallta meg, hanem az elképesztő különbséget aranycímeres párnahajam és egyéb ruházatom között. Ingemen, harisnyámon ugyanis, anyám hervadatlan ujjainak művészi kivitelezésében, családom ősi címere is ott volt látható: foltok, stoppolások egész csillagraja. Ezzel nyertem kegyelmet s úsztam be a mosónő jóindulatának kék ege alá. Volt min gondolkoznom. Az izgalmas kaland – amidőn egy téves megszólítás, majd a nyomában elszabadult képzelet felhajtó erejével kidughattam a fejem osztályom kéményén – az illuzórikus helyzetváltozások természete szerint saját otthoni portánkra irányította szigorúbban a figyelmem. A tulajdonképpeni Helyzetre, amiből egy mesésen gethes ló mozdított ki engem.
A falu végén valaki azt mondta: Ne menjünk sehová, mert jő, úgymond, szembe velünk, tán épp a kanyaron túl, a második világháború. Jenei Sándor tiszteletes uram, kinek az oldalán szilvás lepényt majszoltam, úgy vélekedett, hogy az nem baj, mivel mögöttünk az Isten.
Én csak szüleimet láttam integetni az őszi porfelhőben, s vélük addig való életemnek ködbe vesző szigetvilágát; zsombékos létünk otthoniasan meleg és titkos ösvényeit, amelyeken – ha kúszva is – törzsközösségünk tagjai megtalálták egymást.
A vánszorgó szekeren, fülemben a „száguldás” légsurrogásával, más, idegen világok felé távolodtam. A messzeség iszonyúnak látszott. Legalább száz kilométernyinek. Visszafelé nézve, időnek s térnek egybemosódásával annál iszonyúbbnak. Erre nem magamtól, hanem a tiszteletes úr szavainak útján jöttem rá. Bethlen Gábor nyitotta meg nekem az utat a Kollégium felé. Ugyanis megtiltotta a főuraknak, hogy jobbágyfiak tanulását bárminő formában is megakadályozzák. Akkor tisztázódott, hogy még püspök is lehet belőlem; annak előtte – a rendiség ismert tiltása szerint – nem lehettem volna. S ímé, háromszáz és valahány esztendő múltán ez az idő is bekövetkezett; első követét a mi famíliánk is elindította.
Sietve haladtunk. Kissármáson a lószekeret vonatra váltottuk fel. A tiszteletes úr – a történelemből a jelenbe visszatérve – elmagyarázta, mitől s mi végett csattognak a vaskerekek. Életemben tehát először ültem – nyüslettem inkább ablaktól ablakig – a mezőségi vicinálison. Ha jól meggondolom, nem késtem sokat. Az első valamirevaló gőzgépet Papin úr 1706-ban szerkesztette. Másfél évszázaddal később – 1847 decemberében – Petőfit is ilyenszerű tákolmányon vehette körül a „tenger-kéj” s a közelgő szabadság káprázata, mikor is az őrültként száguldó nap, arcán a szégyen lángjával, lemaradt a vasparipa mögött. A mi szerelvényünkre – melyet már nem a költő szívmelege hajtott, hiszen a lelkesedését sóbálvánnyá meredten hordoztuk magunkban – menet közben ugráltak, sőt lépdeltek föl minden veszély nélkül az átalvetős parasztok.
Köztük leendő iskolatársaim is: sármási, köbölkúti, ölvesi tanítójelöltek. Némelyiket, zsírozott bakancsán a kigyúlt fülén kívül, zabszalmával tömött szalmazsákjáról lehetett azonnal fölismerni.
Kellő tapintattal és gyanakvással méregettük egymást; kit mire szemelt ki vajon a Fejedelem? Melyik közöttünk ama názáreti, akinek homlokráncában eljövendő csodatevések rejlenek? Kölcsönös félrevezetésről, hogy nem közadakozás eredményeképpen kerültünk egy helyre, szó sem lehetett. Posztóujjas alatt úri nadrágtartó – a kalauz nagybácsi ösztöndíja –, kenderinggel párosított bársony buggyos nadrág árulkodott a szolgálatos kezek sokirányú védnökségéről. Nem is beszélve a kísérő papokról, kik reánk felügyeltek. Egyikünk sem mondhatta, hogy maga szándékából vagy épp családjának előkelősége révén öltötte magára a kántortanítói nagyrahivatottság aranyos köntösét. A magam részéről ennek a sorsnak a fényeit máris átzuhogtattam egész lényemen; az erdélyi katedrálisok orgonái szólaltak meg bennem; hatalmas és láthatatlan seregem énekelte Szenczi Molnár Albert szövege szerint, hogy fenn óhajt maradni. Ismervén a kántor megszabott helyét, ahonnan híveinek mindig a hátát, sosem az arcát veheti számba, tudomásul vettem új beosztásomat: ama sereghajtóét, akinek gondja nem a vezetés, hanem a lemaradottak, a lesántultak és hitükben összetörtek felkarolása. Kivált, hogy Ludas tájékán már magam is csak bicegve ténferegtem a társaim között. A dagadt láb enyém volt; a hirtelenében reám testált bakancs otthon maradott öcsémé, akinek emléke ilyenformán is elkísért az Alma Materbe.
A Pápai Páriz- és Kőrösi Csoma-jelöltek – mintha csupa tiszteletből tennék – Bethlen Gábor stílusában társalogtak.
Így hát megüsmertük egymást. Úriemberek nem vagyunk, de velek gyühettünk, a tiszteletesekkel. Mire besütétül, s esmét lefeküszünk, talán a félelem is elmúlik bennünk. Bíztunk hozzájok, akik azt mondták, menjetek tük is a tudásbul valami zsákmánt szerezni.
Zsákmánt! Tudásbul! Micsoda egy bumfordi nyelvezet! Mire megyünk ezzel? Olvasmányaim birtokában már csiszoltabbnak éreztem magam; kritikusnak is tehát. Méltónak arra, hogy a világot a magam képére formáljam. Később, Bethlen leveleinek olvastán jöttem rá, miszerint a bumfordiság dolgában meglehetősen nagyot tévedtem. Hisz a Fejedelem is így beszélt: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni.” Az idő, amely – akkori homályos sejtelmem szerint is – átlépett fölöttünk, otthagyva bennünket valahol a XVII. században; iszonyatosan megdagasztva, mégis keletlen-sületlen, miközben a nagyvilág körös-köröttünk megsütötte már a maga pecsenyéjét. Igyekezzünk hát magunk is felszínre! – dagadozott bennem az elszánás. – Egyetlen megmaradt uszonyunk: a nyelv majd elkormányoz. Hová, merre vajon és mi végett? Fehér lobogós igyekezetem szelíd volt és fegyvertelen, akár az őskeresztényeké: magunk megőrzése a nyilvánosság jogának közösségi égtájai alatt, odahagyván mezőségi katakombáinkat, ahol eladdig a királyi diktatúra pillantásait kerülve, titkon ünnepeltük a titkot: egymás nevén szólítását.
A begyűjtés boldog hangulatában, dagadt lábbal s a ritka szorongásban szapora szívdobogással sántikáltam be a Kollégium udvarára. Nagy volt a nyüsletés; eső előtti hangyabolymozgás a diákság körében. Jobb oldalról, ahol a fáskamrák voltak, némelyek púposra tömött szalmazsákot cipeltek; friss almot az álom alá. Mivelhogy ott voltunk már: vágyaink Jóreménység-fokán. Szemközt a kiskollégium falán két kicsi harang is szólt, s annak a hangját hirtelenében magamra véve, küszködni kezdtem a könnyemmel. Megindultságomat rejtegetve, föl az égre, majd az internátus emeleti ablakaira vetettem pillantást; a bejárat fölött így vettem észre magát a Fejedelmet is. A kőarcú embert a válla közé behúzott nyakával – még most is védekező, okos állapotban –, de már lova nélkül, amely méneseinkkel együtt legendának rúgtatott el az időben. Emléknek, amit ki se köptünk, meg sem emésztettünk.
S itt maradt a Fejedelem gyalogosnak, mint jómagam is, száguldó veszedelmek között. Gyalogosnak vagy tán levágott fejnek; ha éltében nem is: holta után lenyakaztatott. Palatáblás iskolámban a nevét se hallottam. Most vesszőkosaramon ülve ismerkedtem vele. Szavam persze nem volt, csak elfogódottságom; annak előtte fejedelmekkel nemigen szoktam társalogni. Az érzés, ami felgyülemlett bennem, az akkori időknek lehetett volna jobbágyi panaszlevele.
Azt kérdi Nagyságod, mi szél merészelt engem Kegyelmed magas színe elé hozni; a szerencse, mondhatnám, egy véletlenül rám esett pillantás. Következménye bizonyára kicsordul majd az én keserű poharamból. Sejteni vélem, Nagyságos Fejedelem uram: a tudás, amit e falak – falaid – között ígérnek, nehéz terű lesz; egy és oszthatatlan. Másnak a vállára áthárítani nem lehet. Azt csak a föld veheti le rólam, amely egyedül képes betömni és elhallgattatni az egyszer megszólalt emberi szájakat. Vékony tehetségemmel már eddig is felfogtam, miszerint a boldog fennmaradáshoz nálunknál az Istennek magának is több esze vagyon; nagyságának és gondjának terhét – Atya, Fiú és Szentlélek képében – idejekorán háromfelé osztotta. Másként a magárahagyottságát el nem viselhette volna. Egyik harmadrész ilyenformán a másiknál panaszt emelhet. De mondja meg Kegyelmed, mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiót? Hogy a dolog velejénél kezdjem, amidőn Nagyságodat a vízi betegség a halál színe elé roskasztotta, végrendeletében hátra méltóztatott hagyni, hogy – két tar között az egy hajas mivoltunk megőrzése végett – mind a németet, mind a törököt folyton szemmel tartsuk, és úgy cselekedjünk, hogy markunkban semmi ne szakadjon. Ha el is búsítom ezzel Kegyelmedet: eddigelé minden madzagunk a markunkba szakadt. Elnyomorodott ügyünkről álmunkban – a szabadság tökéletes állapotában – gyakorta elmondjuk, hogy semmi késedelmet nem senyvedhet; reggelre kelve, a sírás szabadságát párna alá vetve, mégis azzal erősítjük magunk, hogy – bár ínségeink napról napra laposodnak – az útmenti csalán példáját követjük; minél jobban tépdesik, annál mérgesebben sokasodik. Kegyelmed nem tudja, hogy minekutána Ferdinándus meghalt, Habsburgot elvitte az ördög, és az osztrák hullából valahogyan napvilágra másztunk, uraink jóvoltából a Hohenzollernek vettek minket kézhez, az ő torkukat pedig – kellő tapintattal, hogy azért meg ne fulladjanak – egy őrült Vezér és Mázoló marka szorongatja. Kegyelmed rövid tizenhat esztendőre a tüzet és a vasat elvette volt a haza nyakáról, de mi hasznunkra lehet a fölemlegetése, mikor itt a német szurony megint a hátunkban. Mindezeken felül, a történelmi létezés gondját kényszerűleg félrevetve: a mindennapi kenyérgond is emészt. Nagyságod, amennyire lehetett, a borissza Földes Urakat hadakozásainak és álmainak jármába vetette, a dézsmaszedőket nagy szigorúsággal megrekcumozta. Igaz, hogy terheink ettől meg nem könnyebbültek; Kegyelmed szívbéli jósága azokat be nem takarhatta. Nyakunkon maradt a robot s a közmunkák számtalan formája; a dézsma és a természetbeni beszolgáltatások kötelezettsége; a fejadó és a pénzbeli kirovások szaporodottsága. Az idő, úgy tetszik, megkövesedett fölöttünk. Kötelezettségeink háromszáz esztendő múltán is – átkeresztelve – napról napra sokasodnak. Gazdáink: a méltóságos úr, a tekintetes úr, a nótárius úr, bíró úr, őrmester úr – mindazon hazugságok nevében, amelyek farsangi módon átmázolva az igazsághoz hasonlítanak, tíz körömmel összekapart csekély javainkat a bőrünk alól is kiszedik. A kifordított bőrünk alól; soron a lelkünk is, amiről későbben szólok Kegyelmednek. Igaz ugyan: eljövetelemkor egy csirkének ütöttük el a lábát, egy kis tésztanemű s néhány piros alma illatozik itt a kosaramban, de ha számba veszem, hogy testi gyarapodásunk végett az otthoni szűkös eledelhez mi mindent kellett összegyűjtögetnünk, abból a pigmeusok is tanulhatnának. Mert ettünk labodalevest, erdei salátát, gombát és puliszkát hígra eresztett szilvaízzel, mezei sóskát, galagonyát, kökényt, káposztatorzsát, vackort, vadcseresznyét, dongó hasából cseppentett mézet, vércsetojást – a szilvamagot is feltörtük, akár egy kastélyt, kalászból markunkba dörzsölt búzát, döblecet, mézgát, csipkebogyót, szedret –, kecskemód rágcsáltuk az édes levelű fákat, ettünk pattogatott kukoricát, napraforgómagot és tökmagot, kendermagot – ó, az be ízes volt! –, pergelt szójababot, cukorrépát s mi mindent, hogy miként a fák, felneveljük magunk.
Bocsánattal legyen mondva, nem hinném, hogy Kegyelmed – ha korán árvaságra jutott is – e különös étkek közül bár egyet ismert volna; ízük odakövesedett jobbágyainak, zselléreinek foga közé. Nem magunk fejétől ismertük fel, hogy amidőn ennivaló nincsen, mit kell megenni; de hogy a cselekvésképtelenségben mint lehessen cselekedni, annak keserves módját – a történelmi zsákbanfutást – Nagyságod emelte tökélyre. A lósóskára visszatérve: különös szerencsénknek tartjuk, hogy testi mivoltunkban így is elnyertük emberi formánkat; de nem az áhított emberség tökéletesnek vélt állapotát. A félelem, amely az erdei vadak létének és fennmaradásának legelső feltétele: az embert megnyomorítja. Egészséges futó lábainkkal sántáló satnya lelkünket, örökösen borzongó hitünket menekítjük egyik helyről a másikra. Ne feledje, Kegyelmed, hogy a cuius regio, eius religio törvénye az idők folyamán csak részben módosult, valahogy ilyenformán: cuius regio, eius lingua. Ez utóbbit, amidőn a német percente pökött a gallérunk alá, vándorkomédiások szájába rejtettük, mostan pedig román királyi csendőrök ütésközelében az álmainkba bugyoláljuk. Utcára, sokadalomba, akár a védtelen gyermeket, ki nem ereszthetjük, de még otthon is, sárból vert falaink között, a nádfedél alatt, hacsak lehet, némaságra kényszerítjük. Hasas őrmesterünk, aki földesuraink terített asztalánál gyakorta pillogat a pohár fenekére, egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket – az elapadhatatlant –, hanem csontunkból a velőt, a pótolhatatlant áhítja. Közülünk sokan máris üresen kongó gerinccel görnyedeznek valamely hivatali széknek láttán; mások, a jó kelendőségre való tekintettel, miként a híres-nevezetes Schlemihl Péter az árnyékával tette: szavaikat viszik vásárra s adják el az édes tejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szoptak. Az említett Péter az elkótyavetyélt árnyéka miatt végül keserű könnyeket hullatott, köpenyegforgató latraink ellenben rossz – mérföldnyire bűzlő – lelkiismeretük vizes lepedőjét húznák – húzzák is, ha lehet – mindannyiunkra, akik magunk megőrzésével foglalatoskodunk. S bizony keservesen. Kegyelmed idején a német még csak ide sem szagolhatott; manapság, hogy pisztolyos szolgái patkány módra szaporodnak, barna és zöld ingeik láttán elzúzmarásodik bizony a lelkünk. Egészen meg nem fagyunk, mert a hazának föld alá szorított fiai jobb napokat ígérnek, de addig is a tű fokán át kell bújnunk valamiképpen. Ezt tanulgatjuk; a kényszerűség hivatásunkká lett.
Hogy csak néhány kalamitást említsek föl Nagyságodnak: választási és képviseleti jogainkból teljességgel kiforgatva, és akármifajta mozgolódás miatt pálcával veretve, avagy gyűjtőtáborokba arestálva – miként az legutóbb is történt számtalan pörös szájú és nagy hasznú emberünkkel –, a pásztor nélküli nyájnak sorsára jutottunk. Ki erre, ki amarra bégeti az árvaságát. Nem vigasztalás, Nagyságos Fejedelem uram, hogy papjaink – pápisták avagy reformáltak – Istennek jobbján és Ábrahám kebelében ígérnek pihenőhelyet. Templomi harangjaink, amelyekből Kegyelmed korai halála óta oly sokszor öntöttünk ágyúkat az osztrák Fátum ellen, mind a holtak, mind az újszülöttek fölött állandólag gyakorolják a hangjukat, de iskoláink tetemes részének csengettyűszavát – a halkságában is veszedelmesebbet – új hatóságaink elnémították. A betűvetésnek az egyházak sovány kebelére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája; nem Kegyelmed ölbeli ebének kosztja, melyről a későbbi fejedelem, Kemény János gondoskodott, hanem otthoni sovány falatunk az uradalmak árnyékában. De hogy szavamat ne felejtsem: egy hamis hang a Hohenzollernek éltetése végett naponta kornyikált himnuszban elegendő okul szolgál s hozatik föl iskoláink nyilvánossági jogainak felfüggesztésére. De mi csak énekelünk rendületlen. Tele van a hasunk rozsdás patkóval és patkószeggel, az idő mégis úgy kívánja, hogy virágcsokrokat öklendezzünk. Ily esetben az a hangúak közösségébe született nebulók, csekély tudásukat feltarisznyálva, akár a tűzkárosultak, indulnak szerte, idegen helyekre engedelmet koldulni vizsgáik letételére. Uraink jól tudják, hogy jövőnk oda van letéve – palatábla, palavessző formájában – az iskolák falai közé. Ezért verik széjjel azokat a jogtiprásnak minden eszközével. S nem egyébre, hanem a hamis hangokra való hivatkozással, az eltévelyedés veszedelmeit – úgymond saját érdekeinket – bőven ecsetelve. Mit mondjak, Uram! Ájtatosan meghirdetett jogaink egyebekben is mint akasztott emberek lógnak szederjes orcával az útmenti fákon.
Nemcsak reménységgel: tanulsággal időzöm itt, Kegyelmed színe előtt. Ha emlékezni méltóztatik, egyebek között testvériségnek ügyét is reánk hagyakozta: magyarnak, románnak, szásznak – a székelyt nem említem, hiszen az is magyar – közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében. Kegyelmed, végső céljához – mind a németnek, mind a töröknek nyaka töréséhez – híven, a természetes ellenséggel szemben a természetes szövetséges jobbját kereste. Császár szakállához – okos meggondolással, a lehetetlent sohasem kísértve – nem kapdosott ugyan, de vajdát sem próbált állítani Moldovában avagy Havaselvén, sem titulust nem urpált, sem országot le nem rohant, miként azt az oktondi Báthoriak tették. Hanem ellenkezőleg: közös nyomorúságunkban Ahmednél, Musztafánál, Oszmánnál, mikor csak lehetett, jó szót emelt a román vajdáknak ügyében. Összekacsintott velük a török háta megett, s nem kockázat nélkül, mert annak a hátán is szeme volt. A krónikások négyezer román harcosról tesznek említést, akik 1623-ban is az erdélyi magyar hadak oldalán küzdöttek a bécsi Hiéna vasasai ellen; csapatkapitányukról pedig szemtanúk állítják, hogy kezebeli tollas botját hajította a német nyakába, oly közel ment hozzá, s annyi sok lövés között is békével tért meg közülük. Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük.
Oka-foka volt a jó szövetségnek is. Oly időben, amidőn a hitbéli különbséget Európa-szerte máglyákkal szüntették meg, Kegyelmed szigorú parancsot küldött Görgénybe, hogy erővel, szorítóvassal senkit meg ne próbáljanak idvezíteni. Lelke, nyelve – akár szeme színe – kinek-kinek a maga tulajdona; minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Lehetséges, hogy Kegyelmed a szárhegyi fenyveserdők madarainak változatos énekét hallgatva fogta föl példásan a különbözőségek és nyelvek értelmét; vagyis a bábeli tanulságot, miszerint a látszólagos zűrzavarral kezdődött a Harmónia magzatmoccanása. Az ég felé makacskodó viaszarcok helyén így jelent meg az élő és egyszeri arcok változatossága. Korbács és keresztre feszítés ezt már meg nem szüntethette. Ily meggondolással dicsérjük Kegyelmedet azért, hogy a cuius regio, illius lingua híveinek horpasza közé ütve, a Bibliának román nyelvre való lefordítását szorgalmazta, fölmentvén ugyanakkor a Fogaras menti román papságot is a tizedfizetés kötelezettsége alól; még ezen kívül is hatvan-hetven prédikátort – az idő tájt tehát népnevelőt – szenteltetett melléjük; tudós embereket, akik az Igét az ő magok saját érthető nyelvekre transferráltatták. Redmeczi János okosan szólt, mondván, hogy mindez Kegyelmed szent és üdvösséges gondolata volt. A szenvedő gondolaté. Az ember felcipeli a maga kőszikladarabját a hatalom piramisaira, és meghal békében vagy fogát csikorgatva; ha reménysége el is fordul tőle: a halottkém segítségére van, hogy élve el ne temettessék. Az eszmét, a nemeset, amilyen Kegyelmedé is volt a tolerancia dolgában, gyakorta élve temetik el; majd azután, a lélekvándorlás sorsára jutva, a meggyaláztatás valamennyi lehetséges formájában senyved, jobb napokra s bátor férfiakra várva, kik az átok alól fölszabadítanák. Most, hogy az Úrnak 1940. esztendejében engem ide begyűjtöttek, legjobb igyekezetem szerint az ilyen férfiak közé szeretnék felcseperedni, Nagyságos uram. Töredelmesen bevallom: nem hiszek az eleve elrendeltetés tanában, miszerint akármit is cselekednénk, sorsunk, jövőnk megpecsételtetett az Isten markában. A bizonytalanságnak e bizonyosságát maga Kálvin uram sem volt képes elhihetően megmagyarázni. Annyi baj legyen! A jót nem önmagáért: önmagunkért óhajtanám cselekedni. Ugyanbizony mit ér az a jóság – a céltalan –, amelyben végül is elveszítjük magunk. S épp mostan, hogy a faji mítosz hóhérai – a népirtás szándékával – koponyákat mérnek, vért, nevet, származást elemeznek. A szülői kar közelében polipkarokkal les reánk a Statisztika; a négykézlábra taszító kényszerűségek számtalan és naponként más formában felbukkanó változata. Még nevünk megválasztásában is. Régi bűneinkre – az urainkéra való hivatkozással a nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani vagy legalábbis a torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják; ez még hagyján, hisz nyelvet és kutyát láncra kötve otthon is el lehet tartani; ezen túlmenőleg is: a végtelen idő nemcsak siralmat: az idomulásnak sokféle módját kínálja. Amiként a földi lét kezdetén a rövid nyakú zsiráf – néhány százezer évet reászánva – addig nyújtózkodott, míg elérte a magas fák hegyén lebegő levelet, ugyanúgy magunk is átvészelhetjük mostani állapotunkat. Kezünket, lábunkat, bordáinkat tanítjuk meg beszélni. Fogukat féltve létrejöttek immár szép számmal hivatásos hasbeszélőink is. Hanem a dolognak vastagja ott kezdődik, Uram, amidőn tüzes vasakkal az emlékezetünket égetik ki, múltunkat őrző csücskéből a Kegyelmed nevét is, nehogy valamiképpen árnyékot vessen román királyok fényére. A múltjából kiforgatott írástudatlan hályogos szemmel vakoskodik az ismeretlen jövőnek küszöbén. Pedig épp Kegyelmed példája mutatja, hogy a Történelem tanulsága nélkül – mikor is az időben visszatekintve, erényeinket és ballépéseinket vetjük mérlegre – szájunkat a forró kásával újra megégetjük. Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta. Az ér, ha nem is tudja, honnan ered: elvergődik az óceánig. A vizek tudatlanságával megverten, vakok gyülekezeténél egyebek nem lehetünk, Uram. De bogozzuk szálainkat egyik esztendőről a másikra; ahogy lehet. Az újszülött nevét apja-anyja emlékével; csendőr szította gyűlölködéseket a múltnak testvériségével; egymás felé nyújtott kezek jóindulatával. Ilyen kéz, amelyet hunyt pilláim alól a jövőben vélek fölfedezni, Titus Popovici nevű román testvéremé, aki ugyancsak sokat szenvedett népének szikleveleként tűnődik a fennmaradás módozatain.
Azt mondja: „Belényes hosszas és szövevényes nemzeti torzsalkodások színhelye volt. Itt, ebben a régi román kultúrközpontban, talán még hangsúlyozottabban, mint másutt, elnemzetietlenítő próbálkozások is történtek. Nem véletlen, hogy mi olyan neveket viselünk, mint Titus, Augustin, Virgiliu, Corneliu, Sever, Septimiu; nem valamilyen »latinságtudatból« van ez, hanem egyszerűen abból az okból, hogy az akkori magyar hatóságok anyakönyveiben egyes nevek automatikusan változtak át: a Ion – János, a Teodor – Tivadar, a Iuliu – Gyula, a Victor – Győző lett.” Pedig „Biharban a történelem hozta magával, hogy együtt éljünk s együtt dolgozzunk ugyanazon sors fiaiként; s mikor a keményen robotolók, földjük rabjai – a földéi, mely nem volt az övék – kiegyenesített kaszákat és hegyes vasvillákat ragadtak, senki sem kérdezte, hogy csatasorbeli társa Ion-e vagy János. Nem válogattak közöttük soha a tömlöcök s az akasztófák sem. Ionnak éppolyan nyomorúságos háza volt, mint Jánosnak; gyermekeik éppúgy nem járhattak iskolába, sem románba, sem magyarba, s elgyötört tagjaikra és megfagyott szemükre egyenlőképp borultak ugyanazok a hantok.”
Ne csodálkozzék hát Kegyelmed mostani nótárius urunkon, aki közülünk sokakkal oly csúfosan bánik, s nevünk hallatára adtateremtettével mocskol kifelé, szigorú parancsot adván az írnoknak, hogy mint holmi kétszínű tarisznyát, a Jánosokat Ionokra, a Tivadarokat Teodorokra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki. S bizony nem a legendává foszlott Csaba királyfi emléke késztet bennünket arra, hogy gyermekeinkre a keresztelővízzel oly gyakorta preckeljük az ősi neveket, mint: Előd, Tünde vagy Elemér. Nótárius urunk, ki annyira elidegenített mindnyájunkat az indulatos erkölcse által, asztalt döngetve ordibál: hát ez mifajta név, átkozott jövevény?! Ily esetben, hogy in praesenti sua furia az anyakönyvet fejünkhöz ne vagdossa, kérdése alól ügyes nyakcsavarintással, bocsánatkérő mosollyal avagy tettetett tudatlansággal kényteleníttetünk valahogy kibújni. Teszem azt: álmunk sugalmazta, hogy meghal a gyermek, ha nevéből az e hangzó kiesik. Ha esetünk nem lenne siratnivaló, parolás egyezkedésünkön Kegyelmed kőarca is mosolyba rándulna. Azt mondja múltkoriban is egyik mezőségi atyámfia: „Írnok úr, ha fiam nevét a kívánt formában méltóztatik elfogadni, minden e betűért fél deci pálinkát fizetek.” Ilyenformán bejegyzett gyermekét a boldog apa fölös meghosszabbításban láthatta viszont a világrajövetelét igazoló pecsétes papíron: Elemelemér. Idők folyamán, ha netán meg is kurtítják: a veleje megmarad. Mintha mégis nevetne Kegyelmed. Szemem káprázik. E káprázatban látom – sejti reménységem – az eljövendő időknek reánk nézve kegyes resolutióját. Köszönöm, hogy a nevét viselő híres Kollégiumba lélekbegyűjtő dézsmásai engem is elhoztak. Az otthoniak – a sárban maradottak – azt gondolhatják: kiszabadultan a felfelé kapaszkodás útjára léptem. De fülemben a hangjuk s szándékaimban a fogadalom: nem fölfele: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…
Ilyenforma lehetett volna tehát az én panaszos levelem. Szó szerinti igazságát bárki kétségbe vonhatja. Jómagam is, ha egy-egy botló szívdobbanás oly gyakorta vissza nem ültetne álmomban a tanítóképezde első osztályának kopott padjába; ha ott töltött négy esztendőm nem hasonlítana a fügéhez, amelyről tudós emberek mondják, hogy virágját sohasem hullatja el, hanem – mint a reménység magzatát – körülnövi azt a gyümölcsével.
Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély értéknek a megőrzésére vállalkoztunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színehagyatlan ifjúságunk fügevirágja is…
(1972)
Forrás: DIA – Digitális Irodalmi Akadémia
