Titus Popovici nem tartozik a nagyon termékeny írók közé.
Mintha azt mondaná régen várt új regényéről: attól, hogy nem írom, egyre jobb lesz az írás. E paradox vélekedést a múltnak olyan korszaka sugallta, mikor – ha nem is szó szerint, de lényegében – még így hangzott a szentencia: gondolkozzatok ahogy akartok, de beszéljetek úgy ahogy kell.
Így szigorodott Titus Popovici is kevésbeszédű íróvá. Most bemutatásra kerülő darabjának regénynyersanyagát régóta ismerem. Közelmúltunk társadalmi-politikai folyamatainak olyan összegezése ez, amelyből szerzőnk hosszadalmas vajúdások közepette lúgozta ki a mellébeszélés salakját, a kényszerű engedmények romlandó ízeit. Hatalom és igazság változó viszonyát nyomon követve a tegnapi kényszerűség nélkül szól hozzánk – egyebek közt – épp a kényszerűség áldozatairól.
Mondandójával – mint általában – tehát nem arra törekszik, hogy a jólneveltek zsebtükrével arcunkon esetleg pörsenést mutasson; a lényegre tör, csontra-velőre, olyan gócok felé, amelyek hétvégi hangulatokon túl egész történelmi közérzetünket határozzák meg. Nem játszik a közönségnek, hanem egy közösség nevében ítélkezik olyan jelenségek fölött, amelyek sárkányok módjára vonultak el az évekkel, bendőjükben egy bizakodó nemzedék áldozati húscafataival.
Az intellektuális meghunyászkodásról szólva Titus Popovici gyakran idézi az ókor térképészeinek meghatározását az ismeretlen területekről: „Hic sunt leones.” Itt – mivel nem tudjuk, mi lehet: oroszlánok vannak. Veszélyes terület – veszélyes tematika.
Az idézet éppoly találó a kitaposott utak örök híveire, amily árulkodó szerzőnk szándékainak dolgában: vállalni annak kockázatát, hogy az igazság nyomába lépve oroszlánok közé keveredünk.
Mi táplálja vajon minden igazi művészben ezt a mécses-reménységet? Talán az ősemberi hiedelem, miszerint a megnevezett oroszlán egyúttal meg is szelídül…
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.
