szólnak most a honi költészet legjobbjai, a nagyharangok s velük a kisebbek, még talán a csengettyűk is, ugyanazon ércnek a hangján, változatos rezgésszámmal, lassúdabb és szaporább ütemet követve, s mégis: egyazon hívás törvénye szerint. Vasárnapi szóval azt kellene mondanunk: a költők, kiket az előadóművész most, itt megszólaltat, együttesen, nem az első vagy második magányos harangszó üzenetét küldik, hanem az ünnepit, a harmadikat, midőn a tornyok egymáshoz szólónak, öblös és ezüstös hangjuk összecseng, egymásba olvad polifonikusan és lelkiismeretünket ébresztőleg felerősödve. Élő költők piroscserepes, avagy bádogos tornyából száll ma felénk a küzdelem, a bizakodás, a tusakodás, a vizsgálat és önvizsgálat, az örök humánum hangja; Bukarest, Székelyudvarhely, Torda és Nagyvárad, Ózd és Nagygalambfalva magaslati pontjairól az őrszemek hangja; s a föld mélyéből, régi és friss hantok alól, leomlott tornyaink harangszavát is halljuk. Akár a legendabeli elsüllyedt falvak: halott költőink is életre kelnek; tiszta időben Áprily és Salamon Ernő, Labiș és Reményik énekét halljuk; szépen összehajtogatott kabátját elsimítja és magára ölti Szabédi László, roncsolt kezével harangjának szakadt kötelét húzza, jelezvén: bizony fölkelt, feljött a nap, jóemberek!
Harangtisztán szólnak a költők, költőink, őrszemeink; tornyuk nem készült elefántcsontból; képletes magaslatuk: a felelősségviselésnek szintje; sorsunk, vágyunk szintje; némelyik épp Sziszüphosz verejtékes homlokának szintje a hegyre fölgörgetett szikla árnyékában.
Hallgassuk őket. A Költészet haranghangjait.
(Elhangzott Ádám Erzsébet előadóestjén)
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.