„Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességéről“ – olvasom A Hétben Szávai Géza ígéretes elmélkedéseit Veress Dániel legújabb drámakötetéről.
Harcos nekifutamodás. Mivel is kezdené – ítészként – pályáját az ember, ha nem azzal, hogy ő majd rendet teremt az irodalmi grundon, eltanácsolván az oda nem valókat. És mivel viszi véghez mindezt, ha már oly kedvezőek a lehetőségek, hogy véghez is viheti? Nyilván jegyzeteléssel – cikkelyes lábjegyzetrúgással. Különösebb munka nem szükségeltetik hozzá; a negyedszázados irodalmi munkásságban vétkes áldozatnak még csak a nevét sem kell tisztességesen megfigyelnie.
Négy önálló kötet és tucatnyi előszavazott szövegválogatás jelzi ugyan, hogy a szóban forgó Dánielt Veress-nek hívják, nem pedig Veres-nek – következetesen –, mint a megboldogult Péter bácsit, de hát ez potomság. Fő a gyors és látványos akció, az ifjonti frissesség a tíz-parancsolatilag öt cikkelybe sűrített azonnali vélekedéssel, vagyis kerek négy esztendő után, hogy a Báthory-drámát 1970 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön bemutatták, és kerek egy évre rá, hogy a bírálat alá vonszolt kötet megjelent. Mi lehet az oka e kései fölocsúdásnak, e hosszadalmas mózesi tárgyalásnak fönt a hegyen az Esztétika Istenével, a kőtáblák elkészültéig?
Okát kutatni most nem érdemes, a fontos ugyanis a bálványimádók szétugrasztása, valamint az aranyborjú feldöntése és összetörése – nyilván egy igazabb hitvallás nevében. Az efféle vállalkozás ellen kifogást emelni nem lehet. Hogy Szávai miként ítéli meg esztétikai érték dolgában Veress drámáit: egyéni joga, bár sommás indulatait nézve: nem biztos, hogy egyelőre kötelessége is. Ebbe most nem kívánok beleszólni. Ellenvélekedésre csupán Szávainak bizonyos „dilemmája” késztet s a mód, ahogyan határozott idillikus demagógiával – és tényhamisítással – e dilemmáját végül elcsitítja.
Mert: ha már oly rettentő kényes az ízlése, ha esztétikai csápjai oly kifinomultak, ha irodalomféltésében oly kétségbeesetten radikális, hogy Veress „történelmi leckéinek” sok tízezres nézőseregét inkább a pokolba küldené, mintsem a sepsiszentgyörgyi színházba – ó, művészetellenes, pedadógiával fertőző Thália! mily rettentő, ha pedagógus lázad föl a pedagógia ellen! –, akkor éteri esztétikumában miért hagyja magát vészes dilemmákba sodortatni? Íme az elcsábított kritikus panasza: „Veres Dániel drámái például felszaggatják gondolataim, érzéseim zsilipjeit, mint az igazán nagy művek, pedig tudom, hogy nem azok: téma és művészet közti választás dilemmájába kerülök, mert a kettő itt szétvált.” Az ember ezt sajnálattal veszi tudomásul, mint oly sok más esetben, amikor joggal sóhajtunk föl: micsoda drámai lehetőség egy Gábor Áron, vagy Mihai Viteazul, egy Kis Miklós vagy Petru Rareş! Mindahányan felszaggatták már a színpadon is gondolataink és érzéseink zsilipjeit, csak épp írói megformálásuknak százados maradandóságát nem igazolták. Őkelméék bizony sokan vannak, és ha együttesen vesszük számba őket, megállapítjuk, miszerint: a műfaj dolgában – úgy általában is – messze vagyunk még a virágkortól, de bizonyos, hogy Arany Jánossal szólva: a mai kisebbek a holnapi zseni fáklyája számára tartják ébren a tüzeket. Az esztétika szoknyáján folt nem esik. ha ezt tudomásul veszi.
Nagy dilemmájában Szávai – mint kiderül – már-már megértette, hogy a mindenkori kezdet – ha nem is ajnározásra – bátorításra szorul, de megijedvén azután önnön nagyszívűségétől, dilemmájából kikászálódva gyorsan leparancsolta Veress Dánielt a világot jelentő deszkákról. Eszébe sem jutott, hogy a már említett több tízezres nézősereg ugyancsak felszaggatott érzésekkel fogadta e színdarabokat, s mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelőtt –, hogy egy RÉGEN VÁRT drámai műfaj hazai jelentkezésének lehetünk tanúi; olyan vállalkozásnak, amely történelmi önismeretünk dolgában társadalmi-nemzetiségi nyereségünk volt, s ez nem lehet közömbös a legfinnyásabb ítész számára sem. Nyugodtan beszélhetünk nyereségről, a jövőt szolgáló szellemi gyarapodásról, mert akik Veress „történelmi leckéit” meghallgatták, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak majd eljövendő eszményi történelmi drámáink mondandója elé. Bizonyos, hogy sem a Mikes, sem az utána következő „illusztrációk” kárt nem okoztak bennük, elfogultság nélkül ezt senki sem állíthatja, hacsak – pillanatnyi dilemmájáért – el nem kapja a flagelláns indulat, mikor is önnön hátát összetévesztvén a Veressével, ilyenformán vet véget a bizonytalankodásának; „S e jegyzet fel szerelné hívni a figyelmet: a művészetben miről bizton tudjuk, hogy nincs jövője, annak jelene sem szabadna, hogy legyen.” – kiáltja el magát Szávai állítólagos tizenegyedikes falusi diákjának segedelmével nem nagyon igényes stílusban –- „szabadna, hogy legyen” – és azon a hangon, amelyet a normatív türelmetlenséggel együtt már-már elfelejtettünk. Még jó, hogy van ki figyelmeztessen a jelenlétére. S épp onnan, ahol a kizárólagosságot, a mars-ki-szellemet évekkel előbb ifjú tehetségeink – joggal! – a leginkább kárhoztatták.
Ha volt idő – az ötvenes években ––, amikor azt kellett kifogásolnunk, hogy a nemzetiségi irodalmak betegségi tüneteként a kritika boldog-boldogtalant hajlamos a klasszikusok megüresedett székébe ültetni, akkor most a másik véglet ellen kell szót emelnünk: ne faragjon senki sem Kocsisból, sem másból bunkót olyan szerző ellen, aki nem alkotott ugyan remekműveket, de – színpadi műveit alapos tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket érintő föltárásában úttörő munkát végzett és végez. Aki javító szándékkal és adott helyzetünk ismeretében ragad tollat az örök művészet védelmében, annak tudnia kellene, hogy a Wesselényi-lecke mai hallgatói és az „örök művészet” holnapi hívei valamiképpen összetartoznak; s a maiakat pedig egy tál esztétikai lencséért nem fogjuk eladni a tájékozatlanságnak, bár Szávai úgy véli, hogy Mikóújfalu és Pürkerec népe nyakig lubickol a „történelmi újjáértékelés” megváltó folyamatában.
Nem tudhatjuk: honnan szedi az értesüléseit. Azt tanácsolnám: fogja vallatóra bármely unokahúgát vagy nagybácsiját s menten elpárolog az idillikus megnyugovása. És talán azt is megérti majd, hogy mifajta szellemi szomjúság táplálja a „történelmi leckék” iránti tömegérdeklődést. A nézők ostobasága tán?
Avagy – ítészünk fogalmazásának szintjén szólva – az a tény, hogy a „témára való fogékonyság mellett“ nem maradtak hűek „művészetre való“ fogékonyságukhoz? Bizony, hűségesek maradtak, csakhogy ebben a történelmi témakörben a gondolataik és érzelmeik zsilipjét „felszaggató” leckéket Sepsiszentgyörgyön és környékén – tisztességes fogalmak ezek, hiába gúnyolódik rajtuk némelykor az idült sznobéria – éppenséggel Veress Dánieltől kapták – a színházban.
Láttam őket, munkások, parasztok és diákok voltak, nem érdemlik meg Szávai részéről a csíkszentweimari lefumigálást. (Ő ugyan a marosvásárhelyi nézőközönség hátán köszörüli a nyelvét, de ez a kérdés lényegét tekintve egyremegy.) A színészek sem üvöltöztek a provincia megszállottságában, s a magas esztétikában és hagyománymegvetésben még járatlan nézők sem fulladtak „hejehujahaj”-ba, még csak nem is „csűrdöngölőztek” a nemzeti búbánat bódulatában, hanem azt mondták a figyelmükkel: íme, az újabb megszólalása egy hosszú ideig elnémult műfajnak. „Évfordulós csodálatcsikarás” – elménckedik folytatólag Szávai, nyilván az elmúlt évek történelmi évfordulóira célozva, hiszen ha saját családi évfordulóiról lenne szó, azt jelezte volna. Kénytelenek vagyunk tehát tudomásul venni, hogy az Ady–Petőfi–Bălcescu és megannyi évforduló nem egyéb „csodálatcsikarásnál”. Ám legyen, ha így tetszik az esztétikai dilemmákban szenvedő lelkeknek. Azt is átvészeljük, hogy ezek az alkalmak valóban nem hozták el számunkra az új Bánk bánt és Fáklyaláng-ot, vagyis, hogy ünneplésünk Szávai bánata szerint, az irodalom kárára történt.
Engedelemmel szólva: némi közöm van már az irodalomhoz, s épp ezért nyugodt lélekkel megvallhatom, hogy Szávaival ellentétben, sem költészetünket, sem drámairodalmunkat nem féltem az évfordulók Szávai-látta „mellveregető“ kártevéseitől. Sokkal jobban féltem évfordulóinkat attól, ha netán elfeledkeznénk róluk. Múlt és jelen – példa, tanulság és kollektív önismeret – közös fedél alatt lakoznak s formálják holnapi arculatunkat. Ezt Szávai sem tagadja, de a múltidézés kezdeti szakaszát befejezettnek nyilvánítva, a történelmi tudatformálásnak minden gondját – valóságos akadályait is egyben – képes a szélbe hajítani, csak megkaphassa cserébe a Veress Dániel fejét. A tényhamisítás árán is. Mert azt mondja: az illusztráló történelmi dráma – („az illusztráció [s] történelmi dráma”?) – ez idáig valamelyes elnézésre késztette őt. S ennek okairól félszájúlag vélekedve egyebek között azt állítja, miszerint a történelmet hajlamosak voltunk „letakarni” (sic!), betakarni, szem elől téveszteni stb., így tehát „arra a következtetésre jutunk, hogy a művészietlenséget a művészetben elnézni nagyon-nagyon ritkán – akkor sem eléggé! – indokolt!” Előadattak tehát Veress drámái, mivel a föntebb említett okoknál fogva „nagyon-nagyon ritka” helyzetben találtuk magunkat. De most már vége legyen a ritka helyzetnek! – parancsol Szávai a lábunk alá és a fejünk fölé új valóságot –, mert a nem eléggé indokolt elnézés valóságos okai megszűntek, Veress témái pedig bevonultak a „megfelelő” tankönyvekbe, amelyek ilyenformán fölmentik őt az „illusztráló kötelessége” alól. Az ember azt gondolná, hogy pedagógus-kritikusaink időnként a tankönyvekbe is belelapoznak.
Veress Dániel témái nem vonultak – nem vonulhattak – be a tankönyvekbe, lévén, hogy azoknak egészen más a feladatuk. De ezen már nincs mit vitatkozni. Hanem csak annyit kell még hozzátennünk Szávai stílusában: az állításnak, miről bizton tudjuk, hogy nem igaz, annak megjelenni sem szabadna, hogy megengedtessék.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.
