Törődnünk kell azokkal, akik magukra maradtak: a halottainkkal. Még ha prüszköl is a mindenkori nárcisztermészetű jelen s a nagy, csörtető és felejttető szándék. Törődnünk kell velük. Hány esztendeig kellett várnia Szabédi Lászlónak, míg ideiglenes halála után megint megszólalhatott.
Hálából azután a halottak mellénk szegődnek, karon fogják ők is legjobb szándékainkat. Tegnap óta, hogy a román televízió magyar adásában Tessitori Nórát láttam és hallottam: egy újabb szoborral vagyok gazdagabb. Mert Fischer István és Marosi Ildikó kisfilmje valójában szobrot állított a romániai magyar versmondás halhatatlan Nóra nénijének, akit réges-régen magam is ismertem, de valamiféle csodabogárként; valahányszor Kolozsvár főterén – hegymászó bakancsban, hátizsákosan – megpillantottam, az jutott eszembe: ez a különös asszony, jelek szerint, mindennap fölgyalogol a Hargitára s onnan visszarepül Kolozsvárra. Még tán a szárnyát is láttam a hátizsákból kikandikálni. Nem tudhattam, hogy míg mások – az ugyancsak bakancsos turisták – szalonnát, sódart, borosüveget cipelnek, Nóra néni hátizsákjában, szatyrában, zsebeiben a költészet utazik a közeli hegyekre, patakok mellé: Kőműves Nagy Lajos megrendítő – s épp szakadozottságában drámai – emlékezéséből tudjuk, hogy valamikori előadásaira sokszor így készült föl Nóra néni, a vizeket hallgatva. Tanítványainak vallomásaiból még az is kiderül, hogy ebből a hátizsákból bújt elő az a színésznemzedék, amely a nagybányai, majd a szatmári magyar színháznak lett elindítója.
Azt üzente Nóra, kezdődik az óra! – emlékezik rá vissza Köllő Béla; hogy a keze alól kikerültünk, hosszú éveken át drukkolt a sikereinknek, s kísérte figyelemmel – a távolból is nyesegető szándékkal – a hibáinkat, mondja meghatottan Elekes Emma; a legvérbelibb pedagógus volt, kit valaha ismertem, vallja Taub János, amidőn pedig a tanítványi hálaérzet túlzásaira kezdenénk gyanakodni: a húszas évek ködfüggönye mögül klasszikusok szólalnak meg Nóra néni érdekében: Ferenczy Béni, aki Aphrodité-arcát szoborba örökítette, Thorma János, aki megfestette, Dsida, Babits, Tompa László, Tóth Árpád, Illyés Gyula, Áprily Lajos, kik baráti és nagyraértékelő szóval új s új vállalkozásra biztatták, és nem utolsósorban Octavian Goga, aki – mikor egy Petőfi-vers miatt a sziguranca letartóztatta – teljes emberi-művészi-közéleti súlyával állott a pártjára. Megható levele, kezeírása tanúskodik róla.
A költészet s a nemzetiségi humánum fölszentelt papnője volt ez az asszony, egymagában is egész hajóhálózata megannyi szigetcsoport között a humánumnak, a közösségétől némelykor messze elszakadó, és magányra ítélt költői szónak. Hangját – a hűséges élettárs: Kőműves Nagy Lajos emlékezetén kívül – egyetlen viaszlemez őrzi. Élete és tevékenysége – amint azt Fischer István és Marosi Ildikó kitűnő filmje igazolja – mégis élő-ható energia mai versmondásunk művészetében és elhivatottságában. Az anyag megmaradásának elve mellett – s érdekünkben – működik a szellem megmaradásának elve is.
Ez utóbbi gyöngesége csupán a feledékenységünkben rejlik.
Újszülött utca várja, hogy Tessitori Nóra nevére hallgasson.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 7. számában, 1973. február 16-án.