A nép sorsát alakító Párt születésnapján a sorsunkból fölsajogó irodalom – szeme sarkában a tapasztalat ráncaival – mintha csöndesebben ülne – szorongva tán? – a számbavételek rivaldafényében.
Hajdani rikkantásai belevesztek az időbe. Akár az ifjúság – s a véle járó, mert hisz törvényszerű, már-már Kemény Zsigmond-i rajongás – eliramlott romantikája. Akár az ábránd s a világot megváltó erény az akaratlan bűneivel.
Itt ül hát a Szó is, amely – most már elmondhatjuk, de nem kiabálva – fölér a Tettel.
Csöndesebb mivolta: nem szunnyatagság.
Nem is közöny!
Hanem inkább – mennyi szép jele mutatja – az áthatóbb szemlélet, a mélyebb gondolkodás igazolása.
Kamaszos éretlenségében, amikor az Értékelés, a hétköznapi különösen, még vállon veregette, letegezte, sőt az ülepére sózott, ha fésületlenül mert mutatkozni, önemésztő, létének értelmét kereső álmaiban épp e mai napig merészkedett – s ezen is túl, távolabbi horizontokig. A készülődés éjszakái nevelték. A felelősségviselés álomnehezékeit aggatta magára. Röptéhez – a madárral ellentétben – súlyok kellenek. Húsba vágóak. Add meg neki azt a szabadságot, hogy roskadásig terhelje magát gondokkal – megtartó közösségének terheivel –; szárnyalása annál könnyedébb lesz. Ami már nem egészen a jövő mutatványa. Úgy tűnik: ez a könnyedség, az aranybilincses, máris oda sorolható a személyi jegyeihez. Mily nehézkes volt – s földhözragadt –, amikor Pangloss mester tanításait követve lépdelt által súlyos közösségi gondok fölött!
Mennyivel költőibb ma, mikor – legjobbjaiban – nem a költőit spekulálja valóvá, hanem a valót emeli költői magaslatokba. „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga!“ József Attila dobja felénk ma is a mentő hágcsót. A másfelé nyúlánkozó természet, a sorsunk, létünk, múltunk s jövőnk előtt szemet hunyó játék csak addig jut maga is lélegzethez, míg pihen a föld, amely u Közönyt is hátán hordja. Amikor mozdul a talaj, azt is viszi, aki elrugaszkodott tőle. Ha ugyan volna még szándék az elrugaszkodásra.
A magam részéről úgy észlelem: az idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelíden, hol szigorúan – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk; amelynek létét „irodalmon kívüli“ erők határozzák meg. Annái inkább ragaszkodik hát az irodalmához is. A hajdani meghívotthoz, amely ezen az ünnepen: küzdőtárs. Kötésig merülve a kornak dolgaiba. Hogy mindez a mások dolga lenne? A társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában, színes szappanbuborékokat eregetve valóban pihentető lenne bérbe adni a hétköznapjainkat; a gondot és felelősséget, amely ébredéskor szembe könyököl velünk a párnán.
Nem fordulhatunk el tőlük, amiként az ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyja út szélin veszni az anyját.
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.
