A szerelmes fiú a lány hajába fúrja a fejét; törvény szerint értékeiben megszólalnak az ősi hangszerek, az elnyűttek és fölmagasztaltak, amelyek – kinek-kinek a csalódásaitól függetlenül – minden egyedi létben újra hangolódnak. Azt kérdezi tehát: hallod a zenét? Biztosan egy táskarádió szól – állapítja meg józanul a lány, mire fölocsúdik a fiú, immár valamivel öregebben; egy illúzió, mint vízcsepp az ablakon – talán elsőként – lefutott a szeme előtt. Más esetben újra hallja önnön lobogásának lángdúdolásait, újra fölemésztve valamit az illúzióiból. De valahonnan, az ifjúság külön égtájának magasából tovább permetez rá a hit, minek a nevében valamennyi nemzedék legalábbis a világ megváltását tűzi ki – ha bevallatlanul is – céljául.
A szándék persze az idők változásaiban némileg módosult. Volt egy korszak, amidőn a határt irodalmi és politikai-közügyi vállalkozás között vajmi nehezen lehetett megvonni. Az eredmény közismert: a vers és regény többnyire a napi politika hóna alá szorult, ahol is – annak gyors változásaiban – a világ megváltása helyett végül saját megváltásán kellett eltűnődnie. A folyamat viszonylag rövid idő alatt ment végbe; egészében az írás megújulását, minőségi robbanásait eredményezte. Ezzel egyidejűleg a köldöknézésben fogant semmitmondást, a félálomban elmotyogott szavak végtelen és sivár áradatát is, a gondolatiság rangjára emelt univerzális közönynek gondolat- és érzelemmentes lecsapódásait. De ahol nyüzsög az ebihal, ott nagyobb uszonyosnak is lennie kell. Nem szűkölködünk a fiatal nemzedékek igazi tehetségeiben. Merre hová tartanak? Elolvashatjuk a mindennapi számbavételekben. Ezzel a könyvecskével most a Forrás-nemzedéknek újabb figyelmet ébresztő tagja szólal meg ígéretesen – nem meghökkentőleg –, saját hangján, amelynek eljövendő változatait is sejdítjük, mivel szüntelen kereső és küszködő lélek szól vele. Látható örömmel kél birokra önnön lemondásaival, hogy – etikai értékeink eróziós állapotában – újra meg újra visszahódítson valamit abból, aminek eddig kialakult eszményei szerint látni és tudni szeretné önmagát.
Mint mondja valahol: a tisztaság törvényei szerint. Történetei, konfliktusai, reflexiói ennek a vágynak jelenlétét variálják. Látószöge: épp az ifjúi illúzió, amelyből jogában áll kiábrándulnia, de kötelességszerűen ki is kell azt hordania, mint anyának a gyermekét.
Kincses Elemér ezekben az írásokban a dolgoktól való hűvös távoltartás helyett saját morális indítékait igyekszik győzelemre vinni; aktív szemléletével azzal a valósággal kél birokra, amely őt bármikor kész cinikusan – deheroizáltan – szembekacagni. Moralista a fogalomnak abban az értelmében, hogy önmagához méri a világot – küzdést, szerelmet, barátságot, emberi szolidaritást –, miközben semmi jelét nem mutatja egy majdani cinkos összekacsintásnak: ha ti lemondtatok, magam is sutba dobom az eszményeimet. Az írás: viszonyulás. Nem csupán a világhoz – vagy a szemölcseinket meghatározó közösséghez –, hanem ahhoz a legbensőbb szándékunkhoz is, hogy a világot megváltoztassuk. Ennek a kettős kötöttségnek a szorításában serked a mondandó vérecseppje. Mi más az író, ha nem az a torkon ragadott reménység, akitől a szorongó lelkek sokasága azt várja, hogy nevében is szóljon. És ha megszólal, ne hárítsa el a reá szegeződő pillantásokat, mondván: mit akartok tőlem? Egyedül a magam üdvösségét keresem. Ezzel az ember már megpróbálkozott egyszer, s midőn a közönyös égről újra a földre vetette szemét, legföljebb a térdeplésben kisebesedett lábait vehette számba. Korok s ízlések, világnézetek és esztétikai rendszerek változásaiban az írás továbbra is hegyi beszéd marad. Alant a sokaság – az élő közeg, melyen a szónak át kell hatolnia, hogy értelmet nyerjen. Odüsszeusz vándorlása csak a mi vándorlásainkban élhet tovább. Dante pokoljárása a mi pokoljárásunk is. Különben nyugodtan odasorolhatnók az eltűnt lábnyomok sivatagi láncolatába.
Mindezeket jelen könyvecske megjelenése alkalmából azért mondhatjuk el, mert az érdeklődő figyelem kihallhatja belőle az elkötelezettség szívhangjait, a szárnyát próbálgató ifjú írónak azt a szándékát, hogy ma még elviselhető terheit – hisz ki tudja, hová nőnek azok holnap! – a másokéival is megtetézze. S nem bekötött szemmel jön, miként a könyv címe jelzi, hanem a gondjainkból részt kérő, nyílt és bizakodó tekintettel.
Fölkérésre előszót írtam Kincses Elemér első kötetéhez. S amikor az megjelent, észleltem, hogy menet közben az előszó lemaradt valahol, nyilván a Forrás-sorozat új szerkesztési elveinek következtében. Lehetséges, hogy azok helyesebbek a régi elveknél; kerüljön csak az induló szerző az előszóírók esetleges elfogultságának védősisakja nélkül egyenest a kritika markába! Másfél esztendeje írt bemutató soraimat mégis közzéteszem; tehetség indulását jelzik. Némely utalás olyan írásra, melyet a nálamnál szigorúbb szerkesztő a kötetből utólag kidobott, a mondandó lényegén nem változtat, hasonlóképpen a szerző arculatán sem.
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.