A Krónika cikke 2023. augusztus 24-én.
FOTÓ: FACEBOOK/MAGYARORSZÁG KOLOZSVÁRI FŐKONZULÁTUSA
Kolozsvári könyvbemutatón osztotta meg véleményét a magyar Alkotmánybíróság elnöke, Sulyok Tamás. A Visky Andrásnak a romániai gulágon játszódó, Kitelepítés című könyve kapcsán kialakult beszélgetésben a budapesti jogász felelevenítette halálra ítélt édesapjának a történetét is. Sulyok Tamást többek között arról kérdeztük, hogy a mai világban milyen üzenete lehet az egykori meghurcoltak történeteinek.
– Nem szokványos dolog, hogy a magyar Alkotmánybíróság elnöke a szakterületével nem szorosan összefüggő könyv bemutatójára jön el Kolozsvárra, hogy a kommunista időkbeli meghurcoltatásokról beszéljen. Hogyan kötődik ehhez a történethez?
– Amikor idén, év elején elolvastam Visky András Kitelepítés című könyvét a Visky család meghurcoltatásáról, nagyon megragadott a történet. A regény írója gyerekkori tapasztalatok alapján jut el arra a következtetésekre, hogy a sors vállalásának nem igazán van alternatívája. Másként a szabadság nem tud meghonosulni az emberben, csak ha végigmegy azon az úton, amit az élet felajánl számára. Nevezhetjük ezt sorsnak, isteni elrendelésnek – kinek-kinek a saját ízlése szerint –, de mi Közép-Kelet-Európában pontosan tudjuk, miket szokott a hatalom felajánlani és milyen szituációkba kerülünk. A témához való kötődésem szintén családi történet: 1946-ban édesapámat távollétében halálra ítélte a népbíróság. Tíz évig bújkált Magyarországon papírok nélkül, hogy elkerülje a bitófát.
– Mi volt a frissen berendezkedő kommunista rendszer szemében édesapja bűne?
– Édesapám ügyvédként dolgozott Székesfehérváron. A háborút követően ingyen elvállalt egy válóperes ügyet egy olyan asszony védőügyvédjeként, akinek férje a kommunista párt helyi titkára lett. Tudjuk, hogy válóperes ügyben a másik fél nem szokta az alperes védőügyvédjét megszeretni. A pártitkárnak kapóra jött a leszámolás: nem csak a családunk vagyonát sajátították ki, hanem édesapámra halálos ítéletet mondtak ki. Szerencséje volt, hogy idejében elmenekülhetett. Kivégzését úgy úszta meg, hogy tíz évig az ország másik felében bújkált papírok nélkül. Ez idő alatt testvéreim ki sem ejthették szájukon azt a szót, hogy apuka. Én 1956-ban születtem, és addigra már elkészültek apám papírjai.
– A kolozsvári könyvbemutatón Várszegi Imre Asztrik bencés szerzetessel, püspökkel, pannonhalmi főapáttal beszélgettek a kommunista rendszer meghurcoltjairól. Mindketten ,,testközelből” tapasztalhatták meg a totalitárius rendszer évtizedeit.
– Asztrik atyát 1972 óta ismerem, régi barátságot ápolok vele. Visky Andrással idén márciusban találkoztam először Pannonhalmán Asztrik atya társaságában. Egy reggel kezdődő beszélgetés során annyira belefeledkeztünk a könyv történetébe, hogy az ebédről is megfeledkeztünk. Nem véletlen, mert Visky András könyve egy sokrétű regény, ami alapvető kérdéseket feszeget arról, hogy az embernek vállalnia kell a sorsát. Az a helyes, ha vállalja még akkor is, ha az láthatóan egzisztenciálisan bukást jelent. Magyarországon és Romániában is végig megbélyegzett ember volt az, aki a rendszer elnyomó apparátusának a látószögébe került. Nálunk a nyolcvanas évek végéig folyamatosan rendőri felügyelet alatt álltak a volt politikai foglyok, a 3/3-as ügyosztály, a titkosrendőrség ellenőrizte őket. A magyar gulyáskommunizmus miatt ez mégsem volt annyira súlyos időszak, mint Romániában.
– Az egykori meghurcoltak keserves emléke, hogy Magyarországon sem az átvilágítást, sem az egykor elkobzott vagyonok restitucióját nem sikerült orvosolni. Miért alakult ez így?
– Vagyont az ötvenes években kobzott el a kommunista rendszer és a kényszerszövetkezetesítéssel a hatvanas évek elején. A rendszerváltást követő években éppen az Alkotmánybíróság tiltotta meg a reprivatizációt. Ezzel soha nem értettem egyet, annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság korábbi elnökét, Sólyom Lászlót nagyra tartottam. Mivel politikai alapú döntés volt – a parlamentnek kellett volna ezt meghozni, és nem az Alkotmánybíróságnak –, a kérdés végül így dőlt el. Gyakorlatilag senki nem kapott vissza semmit, illetve a földeket kárpótlási jegyekkel lehetett visszaszerezni bonyolult rendszerben és sokszor eléggé simlis módon. Ez Magyarország nagyon nagy problémája. Az átvilágítás azért rekedt meg, mert igen sok titkosszolgálati anyagot megsemmisítettek a rendszerváltás hajnalán. Emiatt, akit beszerveztek és aki beszervezte, nem nagyon volt elkülöníthető. Innentől fogva a vizsgálódásnak kevés értelme van, mert dokumentumok hiányában ezt a történetet nem lehetne úgy feldolgozni, hogy megfelelően igazságos képet kapjunk. Sem erkölcsi, sem jogi értelemben.
– A mai világban, amikor egyesek nosztalgiával gondolnak vissza a kommunizmus éveire, milyen üzenete lehet az egykori meghurcoltak történetének? Mi a mondanivalója a mai ember számára?
– Az üzenet sokféleképpen értelmezhető. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy ha az ember vállalja saját sorsát, akkor szabad tud lenni. Ha nem vállalja, akkor egész életében azon töpreng, hogy adott körülmények között miért volt gyáva? Az emberek rendszerint félelemből nem vállalják fel. Ami viszont félelemből születik, az az emberi tapasztalat szerint soha nem végződik jól. János apostol azt mondja a Bibliában, hogy a félelem megöli a szeretet. A mi családunk nem volt kitelepítve, de végig nehéz helyzetben élt. Tapasztalatból mondom, hogy azért érdemes vállalni a nehézséget, mert abból előbb-utóbb jó születik. A magnak el kell ahhoz rohadnia, hogy új növény nőjön ki belőle. Ez a tapasztalati igazolása a szentírás tanításának.