Süllyedő kontinens – Aradi József ankétja

Domokos Géza utólag írt bevezetőjével

Magam is meglepődtem, mire képes rejtett kamerám – ez a fantázia-játék. Könyörtelenebbnek bizonyult, mintha szemtől-szembe faggattam volna a jövő faluját sorsról, világról, iskoláról, szerelemről, élményről, álmokról, pénzről, háborúról, divatról, városról, igazságról, életről. Kontinensem ideiglenes birodalmai maguk szerveződtek megálmodott valósággá.

Domokos Géza: Játék – felkiáltójellel

Egy fiatal tanár két éven át különös játékot folytatott öt Arad megyei falu iskolásaival. „Képzeld el, hogy 20, 30 vagy 60 évvel idősebb vagy, s mondjuk valamikor 2000-ben élsz, mondd el az életed!” Így hangzott a játékba-hívó, s az eredmény: hatvankét lány és ötvenöt fiú válasza a múlt heti Ifjúmunkás oldalain.

Az ötletből is látható, hogy a tanár – Aradi József – fantáziás ember, ami bizonyára közrejátszott abban, hogy időközben pályát változtatott, szerkesztő lett, lapja hasábjain tette közzé pedagógusi tesztjét.

Kitűnő teljesítmény! Olvasmánynak, „kamaszország”-üzenetnek, falu-képnek, jövő megidézésnek egyaránt izgalmas kísérlet. Kár lenne, ha szociológusaink, pedagógusaink, gyermek-pszichológusaink nem figyelnének fel rá. Életről, világról, iskoláról, szerelemről, élményről, pénzről, háborúról, divatról elmélkednek tizennégy-tizenhat éves iskolások. Van közöttük meglepően érett, és van korához képest visszamaradott gondolkodású gyermek; van humorérzékkel megáldott, és olyan, akit eljövendő drámák előérzete riaszt. Marsjáró űrhajó, öregkori nyugdíj, beat-zene, atomháború, „kötözködő” tanárok, háládatlan unokák, víz alatti lakások, jól jövedelmező szakmák! Mindennek van helye, szerepe, mindenhez kapcsolódik valami: remény, félelem, bizakodás, elégedetlenség, vagy csak egyszerűen naiv képzelet, búgó sejtelem. Hallgassunk meg egy ilyen előreemlékezést: „Miután elvégeztem az iskolát, orvos lettem Bukarestben. Húszéves koromban orvos-versenyen vettem részt. A versenyen második lettem. Szívműtétet végeztem egy Olga Veronica kislányon, amely nagyon jól sikerült és kitüntettek. Egy külföldi turnén vettem részt, ahol egy veseműtétet hajtottam végre egy emberen. A műtét után találkoztam a leghíresebb táncdalénekesekkel, és elbeszélgettem velük és emlékül egy-egy fényképet és lemezt adtak. Azután 50 éves koromban kimentem Angliába, ott folytattam orvos-tanulmányaimat. Vettem egy villát, és ott laktam a húgommal. Szüleim rég meghaltak. Ott ellátogattam a filmstúdióba és találkoztam Rooger Moor-ral és nagyon sok filmet mutatott be. Így fejeztem be az életpályámat.”

Sok ez? Kevés egy tizennégy éves fiútól? Csak a kiindulási konvenció egyszerűsíti le – tudatosan – a dolgokat, vagy a kamaszhit madara próbálgatja előttünk szárnyait? A bizakodó jókedv játszik velünk, vagy az értékek káosza mutogatja komikus férceit?

Egy biztos – s ezért kell felkiáltójelet tennünk Aradi József nagyon is komoly játéka után – nincs ma már olyan félreeső hely az országban, ahova a modern kor, éveink tudományos és technikai forradalma el ne küldte volna fogalmait, holnapot ostromló terveit. Ott vannak, még ha homályosan, kuszán, töredékesen is. Mert sajnos, csak így lehetnek ott. Huszonöt év alatt sok változás történt ezen a földön, nagyot lépett előre a történelem, de elsősorban faluhelyen rengeteg még a tennivaló azért, hogy gazdagabb, civilizáltabb legyen az élet, hogy a jólét, a tudás, a magasabb rendű erkölcs alapjáról törhesse fel magát a jövőt tapogató szellem. Akár tudományos előrelátás a neve, akár ábrándos gondolat.

Megjelent az Előre 1969. szeptember 14-i számában.

Aradi József: Süllyedő kontinens

Süllyedő vagy születő kontinens, nem tudom.

Nem állítom, hogy én fedeztem fel és azt sem, hogy felfedeztem egyáltalán. Megelégszem a létezésével.

Van – ennyit tudok bizonyítani.

Süllyed?

Néhol mintha már teljesen ellepte volna a frázisok realitása, másutt mélytengeri vulkánként most lávázik fel csak igazán.

Megpróbáltam közelébe férkőzni. Bíztam benne: a 13-15 éves falusi kamaszok világa egyszer majd befogad. Talán így is történt. Közös játékaink szabályai szerint azt mondtam neki:

KÉPZELD EL, HOGY 20, 30 VAGY 60 ÉVVEL IDŐSEBB VAGY, S MONDJUK VALAMIKOR 2000-BEN ÉLSZ. MONDD EL AZ ÉLETED!

Elmondta.

Elmondta, tud-e képzeletével játszani.

Félénken, dadogva, fél szemmel egyre a katedra irányába lesve, de elmondta, van-e bátorsága cselekvően álmodozni.

S elmondta akaratlanul, mintegy vallomásképpen: engedi-e sorsa cselekvően ábrándozni…

A kontinens megmutatta magát.

Vajon más is látja?

Magam is meglepődtem, mire képes rejtett kamerám – ez a fantázia-játék. Könyörtelenebbnek bizonyult, mintha szemtől-szembe faggattam volna a jövő faluját sorsról, világról, iskoláról, szerelemről, élményről, álmokról, pénzről, háborúról, divatról, városról, igazságról, életről. Kontinensem ideiglenes birodalmai maguk szerveződtek megálmodott valósággá, nekem csak arra kellett figyelnem: ki, hogyan és hová hosszabbítja meg jövőbeli sorsát.

Ez a százegynéhány vallomás két évnyi türelemjátékaim sovány eredménye. Töredék s kígyóbűvölés, amelyben engem bűvöl s énrám tekeredik valamennyi ijesztően síkosbőrű sablon-mondat. Minél „jobb” volt az iskola, minél nagyobb a fegyelem, minél tantervtisztelőbbek a tanárok, annál sápadtabb volt az őszinteség, annál semmitmondóbbak az álmok. Az illedelmes bizalmatlanságot, a jól idomított óvatosságot, az előregyártott fantáziát nem lehet elfelejteni, ha egyszer megérintett. Az aktatáskából kidobtam, az agyamból nem tudtam kiseperni. Ezért nem maradhatok nyugton, s követelem, hogy féltsük álmainkat.

Vagy csak álmodom, hogy süllyed a kontinens?

Álmodom: kell lennie falunak, ahol most lélegzik föl a képzelet. Keresem ezt a falut. Megtalálom az eszmélő, világratörő koponyákban. Örvendek, hogy végre valahol engem pártol a jövő. De tapasztalom: elég kevés az ismeretlenbe merészkedő fantázia. Sokan félnek az álmoktól, s nem hajlandók vagy nem tudnak még képzeletükkel játszani. Eljövendő életük se nem „virágos”, se nem szomorú, ahogy valamelyikük leírta. A képzeletbeli múlt időben, és az elképzelni nem tudott jövőben száz közül közel hatvan fodrászként, varrónőként, cukrászként, sofőrként éli életét a szülőkénél „lehetőleg” könnyebb sors reményében. S a többiek, a gyáristáknak, az orvosoknak, a tanároknak is természetes ugródeszka a város. Aki elrugaszkodott, az is lehűti magát rögtön: „Már elképzeltem az életemet, de úgy sem tudok így élni”. (14 éves lány). Még fel-feltűnik egy-egy sportoló, egy-egy táncdalénekes, egy-egy színész, egy-egy űrhajós, egyéb mesterség aztán nincs is a világon.

Földművesnek lenni a régi értelemben: álmukból, valóságukból egyaránt kiszorul. Lidércet álmodik, aki ilyesmit álmodik. Miért? Számukra (s számunkra) ennél nincs természetesebb. Megírták sorsukat, a falu sorsát. Bölcs, kamasz öregek, nem tudom, jó-e vagy rossz-e nekik ez a nagy realitás-érzék.

Tágul a világ és közben szemünk láttára süllyed egy kontinens. A fantáziát megbéklyózza a múlt, s aki többre vágyik, azt visszaveti kisebbrendűség, muszájperspektíva. Mit várhat sorsától, aki azt csak skatulyában tudja elképzelni?

Eltépem a kockás, vonalas, élettel telekörmölt füzetlapokat. Nem érvényesek. Játék volt az egész. Ha úgy tetszik, hóbortos pszichológiai teszt. Az ilyeneket mindig megcáfolja az élet. Aztán megbánom első ijedtségemet. Visszatér hitem s megpróbálom összerakni a vallomások sokszínű mozaikját. S hogy újraolvasom, azokra a falusi tanárokra gondolok, akik elfelejtették: az ő dolguk felmutatni és továbbadni az eszményeket.

SORS

Te Boriska! Te az unokám vagy és én most elmesélem neked az életrajzomat. Mikor én még fiatal voltam, még nagyon nehéz volt az élet. A gyerekek nem ingyen kapták a könyveket. A tandíjért fizetni kellett. Palatáblára írtunk és palavesszővel. Most neked már nem kell fizetni a tandíjért és a könyvekért. Mikor elvégeztem az iskolát, tovább tanultam, nagynehezen. Mérnöknő lett belőlem. A férjem gyárigazgató volt. De tavaly meghalt. Egy családunk van. Egy kislány: Júliának hívják. És anyukádnak is lett egy családja, te, Boriska. (Lány, 14 éves)

Én már elvégeztem a nyolc általános osztályt, és a sorsom saját önmagamtól függött, nem pedig a papámtól és a mamámtól. (Lány, 13 éves)

Nem tudom még, hova sodor a sorsom, talán messze, nagyon messze, talán itt maradok ebben a kis falu­ban. Nagyon szeretnék sokat, nagyon sokat megismerni a világból (14 éves lány).

VILÁG

Egyszer elmentem hazulról, mivel megvert édesanyám, és én úgy gondoltam, világgá megyek. (Fiú, 14 éves)

Eusébio egy világklasszis. (Fiú, 15 éves)

Én 1953-ban születtem. Én úgy képzelem a jövőt, mint ahogy láttam az Orion űrhajó kalandjaiban. A világ összes emberei békében élnének, és nem lenne atomháború. A Holdat fogják ismerni, mint a Földet. Robotok fognak segíteni az embereken, miniden embernek lesz szuperszonikus repülőgépe és autója. Akinek nem lesz helye a Földön, az majd víz alatti lakásában fog élni. Az én szakmámban, a televíziós-szakmában is minden automatizált lesz, a gyerekeimnek lesznek mindenféle gombbal irányítható játékaik. (Fiú, 15 éves)

1954 nyarán születtem. Az iskola után elvégeztem egy repülőgépvezetői tanfolyamot. Eközben nagy politikai és gazdasági válság söpört végig a világon, Franciaországban győzött a szocializmus, Spanyolországban és Portugáliában megdöntötték a fasizmust. Vietnam legyőzte az amerikaiakat és 1972-ben leszáll az első ember a Holdra. A technika hatalmasat fejlődött. A Szovjetunióban egy nagyobb Hold-expedíciót szerveztek, amelyre engem is meghívtak, az egyik rakéta másodpilótája lettem. A 48. napon elhagytuk a rakétát, akkor meteortalálat érte a radar- és rádióantennát, és megszakadt minden összeköttetésünk a Földdel. Mikor visszatértünk a Földre, csak akkor tudtuk meg, hogy a Földön győzött a kommunizmus, és az emberek mind egy nagy közösséget alkotnak. Tíz évig egy új űrhajó konstruálásán dolgoztam, amely 2003-ban készült el. Első utunk a Marsra vezetett. Ott egy idegen civilizáció nyomaira bukkantunk. Hazatérésem után nyugdíjaztak. 2032-ben a Emberiség leköltözött az óceán fenekére, mivel a Földön váratlanul megnőtt a hőmérséklet. Gleccserek olvadtak el és megnőttek a tengerek… (Fiú, 14 éves)

Régen alig volt egy-egy rakéta, ma már űrhajó és csészealjak repülnek a magasban. (Fiú, 14 éves)

Nagyon szeretem a táncdalokat, például mindenkinek van egy álma és a boldogságtól ordítani tudnék. (Lány, 15 éves)

ISKOLA

Én nem szeretem azt a tanárt, aki nem adja meg a rendes jegyet, amit érdemlek. (Lány, 14 éves)

Az iskolában nagyon jó tanárok vannak. Szeretem az osztály tanítóit, de az osztályfőnökünket és a többi tanári kart is. (Lány, 14 éves)

Mindig kiabálunk órák előtt, és amikor a tanár bejön, nagyon ideges és kiabálni kezd, ez bizony nekünk nem nagyon tetszik. Az sem tetszik nekünk, mikor a tanár nagyon sokat magyarázik unalmas dolgokról… (Lány, 14 éves)

Vannak egyes kifogásaim. Például az algebra olyan nehéz a VII. osztályban, hogy – mint tanárunktól megtudtuk – csak egyetemen tanulták. A tanárok általában jóindulatúak, de kivételek is vannak. Emlékszem, V. osztályos voltam: Egy este itt volt a temesvári színjátszó csoport körülbelül este fél 11 óráig. Másnap, akik voltunk színházba, mind feleltünk s ha valahol megakadtunk, a tanár egyszerű intéssel leültetett s kettest adott. Hát ilyenkor ne legyek szomorú, mérges. Ugyanezzel a tanárommal még van kifogásom, és pedig az „alkohol^” fogyasztás. Részegen jön be órára, szemtelenkedik stb. És ha mondunk valakinek róluk valamit, egyszerűen megbuktatnak. Az iskolába nem lehet a „tanári“folyosón végigmenni, hanem az udvaron körül. De miért? És még sorolhatnám diák életi bosszúságaimat, amelyben öröm nem igen van. Ennyit kíván mondani X.Y., mint az algebrában. (Fiú, 14 éves)

Gyermekkoromban tanár akartam volna lenni. (Lány, 14 éves)

Szeretek tanulni. De néha elmegy a kedvem a tanulástól. Attól félek, kinevetnek a tanárok, ha rosszat mondok valamit és így inkább nem mondok semmit. Vannak egyesek, akik állandóan kötözködnek a tanulókkal. El akarják őket buktatni. Kivételt tesznek a tanulók között. Mások nevetségessé teszik magukat. Szakállt növesztenek. (Lány, 14 éves)

Tovább szeretnék tanulni, tanárnő szeretnék lenni. Úgy érzem, jó tanárnő lenne belőlem. Szeretem a gyerekeket, de a kicsiket nem nagyon. (Lány, 14 éves)

SZERELEM

Apáméknak nagyon sok gondjuk volt, mert hozzám járt egy fiú és nem akartak hozzáengedni, én szerettem őt, ő pedig engem. 20 éves koromban férjhez mentem máshoz. Férjem nagyon szeretett, de én őt akár a köszvényt. (Lány, 14 éves)

Én legelőször, mikor jártam egy lányhoz, berúgtam és nem kellettem neki. Másodszor, mikor elmentem, nagyon megszégyelltem magam. (Fiú, 13 éves)

Most már nagyobb vagyok, tudom, mit jelent az a szó, hogy „szerelem”. Lehet, hogy még korai ismerni ezt a szót. De gondolom, más is ilyen. Szórakozom egy fiúval, de ez még nem a végleges. (Lány, 14 éves)

Én szeretem a fiúkat, de csak egyeseket. Én már tudom, hogy mi a szerelem. Én már a lánytestvéremet kilestem és akkor megtudta és azt mondta, hogy többet ne leskelődjek utána, mert majd úgyis megtudom, hogy mit jelent az élet. (Lány, 14 éves)

És most az iskolakoromról is írok, de csak V. osztálytól kezdődően a VII. osztályig.

Először nem tudtam, hogy mi a szerelem és meg­próbáltam szerelmes lenni. Egy szép kislánnyal kezd­tem, aki ma szép testes, az iskolában a legjobb nő. Hát sok találkát rendeztem vele, de még akkor sem tudtam meg, hogy mi a szerelem.

De sajnos a faluban nem lehet úgy nőzni, mint a városban, mert a faluban ismernek mindenkit és megmondják a szüleinek. Hát én is így jártam de azt nem tudták meg, hogy kik voltak, csak hogy kisgyerekek és fiatalok még. Ezután megtudtam minden pikáns dolgot. Ma szerelmes vagyok egy lányba. Azt a nőt már említettem az írásom elején, a legelső volt a nők közül.

Az iskolában hülyéskedünk vele, de sajnos az iskolában elég sokan vagyunk. (Fiú, 14 éves)

Az osztályban a lányokhoz már fiúk járnak, de én ezt nem tartom érdemesnek, mivel egyszerre tanulni és szerelmeskedni nem lehet. (Lány, 14 éves)

Édesanyám azt mondja, hogy ráérek még legényezni, de titokban úgy is szórakozok, hogy ne tudják. Nagyon szeretek fiúkkal szórakozni. Még nem tanultam meg csókolózni, de majd megtanulom. A fiúk egy kicsit még szemtelenek, de majd leszoknak, ha megnősülnek. (Lány, 14 éves)

ÉLMÉNYEK

Én már vagy kétszer bepiáltam. (Fiú, 14 éves)

Voltam egyszer táborban, de őszintén megvallvanekem nem nagyon tetszett a tábori élet. Napról-napra olyan egyformák voltak a programok. Aligvártam, hogy elteljen az a két hét, hogy haza jöhessek. (Lány,14 éves)

Én mikor kis óvodásgyerek voltam, rossz voltam! De ha jól meggondolom, még most is rossz vagyok. Van egy barátom, akivel óvodás koromban egy macskát majdnem levágtunk vagy helyesebben megöltünk. Az úgy volt, hogy a barátoméknak volt egy rossz macskájuk, amelyik sokszor, de sokszor megcsikarta és megharapta a barátomat. Ezért hát azt tanácsoltam neki, öljük meg, mert az ölés jobban tetszett nekünk, mint az agyonütés abban a korban. Megfogtuk hát a macskát, ami nagy áldozatot követelt, mert a macska fújt, csikart, harapott.

Madzagot kötöttünk a nyakába és egy fára kötöztük, úgy, hogy elérhessük és egy rossz vaskóval (mert kést nem akartunk kérni) kezdtük vágni a nyakát, de egyszer csak a madzag elszakadt és a macska gyorsan elszaladt a gyilkosai elől. Még rosszabbat is csináltam ezenkívül, például összevesztem az unokatestvéremmel és egy kalapáccsal bevertem a fejét. (Fiú, 14 éves)

Én nagyon féltem a kutyáktól meg a ludaktól. (Lány, 14 éves)

Legkedvesebb gyermekkori élményem volt az, amikor játékot kaptam, és szaladtam, hogy megmutassam a játszótársamnak, és szaladás közben nekiszaladtam egy kerékpárnak, amely elütött. Még van egy kedves emlékem, amikor játszottunk, egy rozsdás szeg megszúrt, és nem mertem hazamenni, hanem a szomszédba mentem, és a szomszédasszonnyal mentem haza és amikor az orvosi rendelőhöz mentünk, az orvosnőt megrugdaltam, hogy ne adjon injekciót. (Lány, 14 éves)

A legnagyobb élményem az volt, amikor a szüleim elhatároztak, hogy elvisznek Brassóba. Brassó nagyon tetszett, tele volt blokkal, taxival és üzletekkel. De azért legtöbbet otthon a szobában voltunk. (Lány, 13 éves)

A legnagyobb élményem, amikor eltévedtem a kukoricásban. (Lány, 13 éves)

ÁLMOK

Akarom, hogy legyen legalább egy fiam, aki, hogyha megnő és kérik, hogy írjon egy ilyen fogalmazást, csak jót írjon bele az ő életéről. (Fiú, 14 éves)

Már a nyolcadik évet jártam az iskolában, s kezdték kérdezgetni tőlem, hogy mi szeretnék lenni. Megvallom őszintén, én kisgyermekkoromban sohase gondoltam erre a dologra, nagyon szerettem iskolába járni, ahol gondtalan, boldog volt az életem. De saj­nos, muszáj volt határoznom. Szüleimnek minden aka­rata az volt, hogy varrónő legyek. Titokban én azon­ban gondoltam arra, hogy tovább tanulok, de mindig azon vettem észre magam, hogy tehetségtelen vagyok, és bizalmatlan vagyok önmagammal szemben. Ezer és ezer kérdés zúdult rám abban az időben, és sok mindent nem tudtam megmagyarázni magamnak. Erre az időre még ma sem szívesen gondolok vissza. Végül elérkezett az utolsó nap az iskolában, amelyet még nagyon szerettem volna meghosszabbítani, de sajnos nem lehetett. Varrónő lettem. Hároméves szakiskola után felszabadultam és dolgozni kezdtem. Nagy tetteket nem vittem véghez, de szabadidőmben még mindig szeretek álmodozni, akárcsak gyermekkoromban. Titokban nagyon sokat gondolok rá, hogy vajon lehettem-e volna nagyobb ember, mint most vagyok, de sajnos, még ma is úgy érzem, ehhez több önbizalom és nagyobb tehetség kellett volna. (Lány, 15 éves)

És 17 éves koromban teljesült a vágyam, hogy varrónő legyek. Ezt a pályát azért választottam, mert min­dig meleg helyen vagyok. (Lány, 14 éves)

Én elhatároztam, hogy újságíró leszek. (Fiú, 15 éves)

Én fodrásznő vagy cukrász szeretnék lenni. (Lány, 14 éves)

Nekem az emberek azt mondták, hogy csodagyerek vagyok. (Fiú, 16 éves)

Tanáraim egyetértettek velem, úgy mint szüleim, hogy színésznek szegődjek. Tíz évig a színészi képességet folytattam. Aztán kedvem támadt egy új pályához és elvégeztem esténként a középiskolát. Kedvem támadt, hogy egy szép elbeszélést írjak, ami a falusi népnek nagyon tetszett és pályadíjat nyertem. Aztán írói tehetségemről is lemondtam, mert öreg bácsika lettem. (Fiú, 14 éves)

Születtem 1954-ben augusztus 23-án. Népi származásúgyerek vagyok. Jártam iskolába, azután dolgozni kezdtem, haladt az idő, 20 éves koromban megnősültem, 20 éves koromban mentem futballozni az UTA-hoz, 10 évig játszottam az UTA csapatával, ezután edző voltam 5 évig, ezután elmentem Bukarestbe ésa gyárba dolgoztam, a fizetésem 3000 lej volt. 45 éves koromban újból edző lettem a Bukaresti Dinamónál 5 évig, az öt év alatt a csapatom bajnokságot nyert, az olimpiai játékon aranyérmet nyertek, 50 éves ko­romban már nem voltam edző, már akkor a sporttólkaptam nyugdíjat. (Fiú, 14 éves)

Szerettem volna színész lenni, ellenben szüleim nagyon sokat mondogatták, hogy ez nem pálya. (Fiú, 14 éves)

Szerettem olvasni a Verne-könyveket és elolvastam bennük, hogy milyen szép a tengerészélet. Elhatároztam, hogy tengerész leszek. Az iskolát elvégeztem és beteljesülésben láttam a kisgyermekkori vágyaimat. Hajóskapitány lettem egy halászhajón. Nagyon boldog voltam, hogy így megálltam a helyem és becsületes ember lett belőlem. (Fiú, 14 éves)

Én mekánik lettem. (Fiú, 14 éves)

Én mikor nagy leszek, megyek a bufetbe és biliárdozok. (Fiú, 14 éves)

Én fiatal koromban a román válogatottban játszottam. (Fiú, 14 éves)

Azt hiszem, pesszimista lélek vagyok nagyon, csak az a vágyam van: tanár vagy tévészerelő szeretnék lenni. (Fiú, 14 éves)

Én 23 éves koromban férjhez mentem egy franciához. (14 éves lány)

Azt mondják, csak abból lesz jó sportoló aki eszik, hát nem tagadom, eszem is nagyon sokat, de azért legjobban a kacsapecsenyét szeretem, persze hozzáértve a gyümölcskompótokat. (Lány, 13 éves)

Miután elvégeztem az iskolát, orvos lettem Bukarestben. 20 éves koromban orvos-versenyen vettem részt. A versenyen második lettem. Szívműtétet végeztem egy Olga Veronica kislányon, amely nagyon jól sikerült és kitüntettek. Egy külföldi turnén vettem reszt, ahol egy veseműtétet hajtottam végre egy emberen. A műtét után találkoztam a leghíresebb táncdalénekesekkel és elbeszélgettem velük, és emlékül egy-egy fényképet és lemezt adtak. Azután 50 éves koromban kimentem Angliába, ott folytattam orvostanulmányaimat. Vettem egy villát és ott laktam a húgommal. Szüleim rég meghaltak. Ott ellátogattam a filmstúdióba és találkoztam Roger Moorral és nagyon sok filmet mutatott be. Így fejeztem be az életpályámat. (Fiú, 14 éves)

Az iskoláim elvégzése után én asszony szeretnék lenni. (Lány, 13 éves)

Az iskoláim elvégzése után én szabad és boldog em­ber szeretnék lenni. (Fiú, 16 éves)

PÉNZ

Az iskola elvégzése után tovább akartam tanulni, de sajnos ez nem sikerült. Nem azért, mert nem jutot­tam volna be valahova, nem is próbálhattam meg, mert édesanyám súlyos beteg lett és nem volt pénz hozzá. Ha már ez nem sikerült, nem volt más mit tenni, kapálni mentem a termelőszövetkezetbe. Ott is meg le­hetett keresni a kenyeret, habár nehezebben mint a gyárban vagy isten tudja, hol. (Lány, 13 éves)

Én asztalosnak tanulok azért, mert ott jól lehet keresni. 30 éves koromra veszek egy autót. 33 éves ko­romba veszek egy tévét és egy rádiót. 40 éves ko­romba a fiamnak veszek egy rádiót. Mikor az én fi­am nagy lesz, doktor lesz belőle. Mikor doktorisko­lába jár, minden 5. hónapban adok neki 500 lej zseb­pénzt. Az én fiam öregségemre vesz nekem egy gyönyörű szép lakást. Amibe a fiam lakott azt ő eladja és abba a házba jön lakni, amiben én lakom. Én nem tudom, mikor halok meg. (Fiú, 14 éves)

A szakiskola elvégzése után, vagyis tizennyolc éves koromban gyárba jutottam. Telt az idő és egyszer ahogy dolgoztam a gyárban, ez úgy negyven éves koromban volt, odajöttek más városból az igazgatók, megnéztek, hogy én hogy dolgozom és meglátták, hogy én hogy tudok dolgozni és azt mondták, hogy sokat meg tudok csinálni és engem is igazgatónak tettek. (Fiú, 14 éves)

Én magam élek a nyugdíjamból, eltartom magamat valahogy. (Lány, 13 eves)

Anyagilag mondhatnám elég jól állunk. (Lány, 14 eves)

Az én szüleim szegények voltak. (Fiú, 14 éves)

Én nem szeretem a pénzt. (Lány, 15 éves)

HÁBORÚ

Kedvenc játékom volt még a katonásdi (Fiú, 14 éves)

Az én barátaim elestek az 1848-as forradalomban. (Fiú, 14 éves)

A háború következtében elvesztettem feleségem és családom és ekkor szüleimhez költöztem. (Fiú, 14 éves)

Már 70 éves elmúltam, nincs háború, már csendesen élhetek, nem kell már iskolába járni és nem kell a nehéz táskát hordani. (Fiú, 14 éves)

Mi katonásdit játszottunk épp a szénakazlak tetején, mikor jött a csősz. (Fiú, 13 eves)

DIVAT

A nők mini ruhát használnak és ez nem helyes, de ha ez a divat, mit csináljak. (Lány, 14 éves)

Az iskolába mi nem szoktunk egyenruhába jönni, mivel már ez nem divatos, csak a miniszoknya a divatos. A hajunkat a szemünkbe fésüljük és a cipőnk sarka is magasabb már. (Lány, 14 éves)

11 éves koromban kaptam egy vadonatúj nyakkendőt a jótanulásért. (Lány, 14 éves)

Az iskolák elvégzése után a fodrászatnál próbálkoztam, aztán varrodába akartam menni, de egyik helyen sem sikerült. (Lány, 14 éves)

A kislányomat Tamarának hívják. (Lány, 14 éves)

A fiúnkat Alfonznak neveztük (Lány, 13 éves)

Az asszonyom Julcsa, a fiam Eduárd. (Fiú, 15 éves)

Mivel hogy nagyon szerettem a számtant, patikusnak mentem. A lányom is patikus lett. (Lány, 14 éves)

Nagyon szeretem a táncdalokat és a beat zenét. (Lány,14 éves)

Mikor szoktunk fodballozni, mindenkinek van egy híres fodballista neve, nekem például Solymosi Ernő. (Fiú, 14 éves)

Szeretem a cseresznyelekvárt. Szeretem a rövid ujjú blúzokat. Csak azokat nem szeretem, hogy mikor fölteszi a kezét, kilátszik a szőr a hónaljából. Én nem szeretem a betegségeket. Szeretem a fiúkat, de nem a szerelmes fiúkat. Nem szeretem a magas sarkú cipőket, mert azok nem nekünk valók. Szeretem azokat a fekete ruhákat, amelyekbe minták vannak. Én szeretem a fekete hajú férfiakat. (Lány, 14 éves)

A gyárban nagy fizetést kaptam, 1500-2000 lejt. Mikor megjött a televízió a divatban, akkor vettünk egyet. 40 éves voltam, mikor a hűtőszekrény is megjött a divatban. Láttam, hogy sokan vásárolnak, hát vettem egyet én is. Először úgy megcsodáltam, hogy hogy lehet árammal hűteni. De utána rájöttem, hogy nagyon könnyen. (Fiú, 14 éves)

28 éves voltam, mikor váratlanul kaptam egy levelet, amelyben az állt „szeretnénk, ha ön, aki oly tiszta hangon tud énekelni, eljönne, és énekelne a TV-ben”. (Lány, 14 éves)

VÁROS

Egyszép nap elmentünk egy nagyobb városba, hogy vásároljunk ruhát ottan, de egy öregasszony megátkozott. (Fiú, 14 éves)

Én mikor elvégzem a nyolc osztályt, elmegyünk városra a blokkba lakni… (Fiú, 14 éves)

Szüleim földművesek voltak, én pedig gyárista, de azért nem szakadt meg a szeretet szüleim és közöttem. (Fiú, 14 éves)

K. egy eldugott falu, de azért ebben a faluban is vannak értelmes fiúk lányok, mert igazából szóba lehet velük állni. (Lány, 14 éves)

Én ebben a faluban éltem, amíg meg nem haltam. (Fiú, 14 éves)

20 éves koromban férjhez mentem egy városihoz, vettünk egy szép házat a Főutcán. (Lány, 14 éves)

A városban minden olyan szokatlan volt, a sok ezer meg ezer ember, egyet sem ismertem, egyszóval nagyon vágytam vissza ebbe a csendes kis faluba, ahol mintha minden a testvérem lett volna, az öregek, a fiúk, a lányok, akiket én személyesen ismertem. Én nagyon szeretem a szüleimet, mindent megtesznek értem, hogy ne legyek paraszt, mint ők. (Fiú, 15 éves)

IGAZSÁG

Nagyon szeretem a szüleimet és a testvéreimet is. De azért haragszom néha, ha még abban is parancsolnak, hogy hogy öltözködöm. Ha csinálok valamit, mindig találnak valami hibát benne. Ők se csinálják külön­bül. Gondolom, egy kis függetlenség nekem is jár. (Lány, 14 éves)

Én ha sikerül, akkor gépkocsivezetőnek megyek. Azért választom ezt a pályát, mert én nagyon szeretem a gépeket és a motorokat. Szüleim ezt a szakmát nem akarják énnékem. Testvérem pedig azt mondja, ha sze­retem ezt a szakmát, akkor menjek oda. Én azt mondtam a szüleimnek, hogy nekem két nagybátyám is gépkocsivezető és én tudom, hogy milyen jó azoknak. És hogyha a bátyámat engedték középiskolába és egyetemre, akkor engem is kell hogy engedjenek arra a szakra, amelyikhez nekem kedvem van. (Fiú, 14 éves)

Én a testvéreimmel sokat szoktam veszekedni. Ha a bátyámnak mondok valamit, ő azt mondja, hogy hall­gassak, én arra azt mondom, hogy nem hallgatok, ő persze szájon üt… (Lány, 14 éves)

Én mindenkit szeretek, de szeretném, ha viszonoz­nák ezt a szeretetet. (Lány, 14 éves)

Én most, hogy ott voltam Enyeden, azt mondta a testverem, hogy ott az erdőn túl egy fiú agyon ütött egy lányt, hát ez igazán nem volt illő. (Lány, 14 éves)

Én nem szeretek minden embert, mert azt mondják, hogy a mai gyerekek így meg úgy, hogy szamarak va­gyunk, ha elmegyünk mellettük, nem köszönünk. Bi­zony sokszor elmegyünk mellettük, köszönünk, akár­hogy, csókolom vagy jónapot, elmegy és nem szól egy szót sem. Hát így van. (Lány, 14 éves)

Sokszor vettem már figyelembe, hogy az emberek nem a legőszintébbek sem egymással szemben, sem a gyermekeikkel szemben. Saját bőrömön tapasztaltam már, hogy milyen rosszul esik, amikor megígérnek valamit s amikor már cserébe elvégeztük a kért dolgot, azt mondják, hogy nem is ígértek semmit és menjünk dolgunkra, mert még mi kicsik vagyunk és nincs jogunk a követelgetéshez. Ez bizony nagyon rosszul esik. Én azt hiszem, ha majd felnőtt leszek, kerülni fogom a hazudozást és az igazságtalanságot, sőt még segíteni is fogok ennek kiküszöbölésében, ha valaki még velem egyformán fog véleményezni. (Lány, 14 éves)

Én különösen szeretem azokat a vicceket, amelyek az igazságról szólnak. (Lány, 14 éves)

ÉLET

Én szeretnék modern életet élni. (Lány, 14 éves)

Az elkövetkező években az életemet különbnek szeretném elképzelni. Már elképzeltem az életemet, de még nem tudok így élni. (Lány, 14 éves)

Amikor megszülettem, csúnya, zord idő volt. A kutyám egy hónappal hamarabb született, mint én. De azért szerettem a kutyát. Kicsi koromban, mikor anyukám sütötte a tésztát és kavarta a tojássárgáját én toporzékoltam és ordítottam, hogy „kinyalom a kanalat”. Később óvodába jártam. Bevallom őszintén nem szerettem óvodába járni és ezért apukám sokszor elvert. Aztán megöregedtem. (Lány, 14 éves)

Az élet hamar eltelt. 40 éves koromban a feleségemmel és a lányommal kihajóztunk Amerikába, majd hazajöttem. (Fiú, 13 éves)

Nekem legjobban a diákéletről az életre való kilépés tetszik. (Lány, 14 éves)

1953-ban születtem. Édesapám neve Arató József. Édesanyám neve Dudás Mária. A bátyám neve Arató Ferenc. Az én foglalkozásom a tanulás. Miután elvégeztem az iskolát, sofőrnek mentem a kollektív gazdasághoz. Itt öt évig dolgoztam, majd elvittek katonának. Miután letelt a katonaság, visszajöttem sofőrnek, síkos téli út volt, az autóm felborult és többen megsebesültek. Ezért engem hat évre bezártak. (Fiú, 15 éves)

Az én életem az, hogy tovább menjek iskolába. 1977-ben vesznek nekem a szüleim motorbiciklit. Én 21 éves koromban akarok venni egy 60 000 lejes taxit, melynek a neve Fiat-1600. És ezzel befejeztem a mondanivalómat. (Fiú, 14 éves)

Szeretném, ha az én életem jól telne el. De ez nem biztos. Amikor rossz voltam és kiabáltak rám, én akkor azt mondtam, hogy beugrok a kútba. (Lány, 14 éves)

Én, szüleim boldog óráinak gyümölcse, kissé késve, de megjöttem, hogy csínytevéseimmel és szófogadatlanságommal változatossá tegyem életük egyformaságát. (Fiú, 15 éves)

A férjemmel, egy mérnökkel boldogan éltünk. A fiam, az bizony nem szeretett tanulni, de azért, csak kényszerítettük. Mígvégül csak orvos lett belőle. A lányom az nagyon szeretett tanulni ét tanult is szegény, de nagyon beteges volt és nem tudott olyan jól tanulni. Ő csak egy tanítónő lett. (Lány, 13 éves)

Ahogy öregedtem, úgy marhultam én is. Ekkorra született egy fiam, aki traktorista lett. Meg is járta egypárszor, mert felborult és majdnem meghót. Hiába mondtam neki, hogy ne menjen traktoristának, mert az veszélyes dolog. (Fiú, 14 éves)

Én nagyon szerettem a traktort. Nyolc osztály iskola után traktorista-inas lettem, majd traktorista lettem. Volt egy fiam. Ő bizony már nem szerette a traktort. Felnőtt és megnősült, az unokám az is fiú lett, de akkor már nyugdíjba vonultam. Sokat mondta, hogy miért nem vagyok még traktorista, ő nagyon szerette volna a traktort… (Fiú, 14 éves)

Én elváltam a feleségemtől. Aztán egy évig magam éltem, de mikor a hatvanadik évben voltam, visszajött a feleségem. (Fiú, 14 éves)

26 éves koromban férjhezmentem, mert a sors már rákényszerített, és nem volt mit tenni. Nyolc hónapra rá gyerekünk született, aki egyéves korában meghalt. (Lány, 14 éves)

Megnősültem, a lakodalom három hétig tartott. A menyasszonytáncban kaptunk 5000 lejt. Vettünk egy házat és bevezettük a villanyt. Sajnos, a feleségem meghalt és a két ikergyermekünk is. Ekkor nagy uta­zásaimban Szicíliából visszatérve beleszerettem egy olasz nőbe.

Én 17 éves koromban mentem férjhez. 32 éves korom­ban megismerkedtem egy másik fiúval, Nagy István­nal. Ezért a férjemtől elváltam és rá egy félévre es­küvőt tartottunk és új lakásba költöztem. (Lány, 14 éves)

Egyszer eljött az ideje, hogy férjhezmenjek és asszony lettem, mint ahogy szokás és a nóta is mondja: „Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa”.

A férjemmel jól megértettük egymást és küszköd­tük tovább kettesben az életet, mert bizony a paraszt­embernek nem volt könnyű az élete. Aztán családot alapítottunk, de hogy hány család volt, arra én már ha agyonütnek sem emlékszem, csak annyit tudok, hogy volt fiú is, lány is. Egyszer a gyerekek is meg­nősültek vagy férjhez mentek és minket öregeket itt hagytak a faluban, ők pedig a városba költöztek. (Lány, 13 éves)

Én a hosszú életen keresztül elvesztettem a férje­met és most már egyedül lakok. A lányom elkerült messzire, csak a fiam néz reám valamikor, de csak jobban akkor, ha a feleségének dolga van és reám hagyják a gyermekeket. Azok pedig olyan rosszak, mindig kiabálni kell rájuk és én ezt nem bírom és ezért mondtam is a fiamnak, hogy hozzám többet ne hozzák, és ezért a menyem nagyon haragszik ram, és még a fiamat sem nagyon engedi hozzám. (Lány, 13 éves)

A legöregebbik fiam Sándor. A többit már nem tudom hogy hívták. Az első fiam pilóta, nagyon szeret a levegőben mászkálni, tudja, hogy ott nem fog­ja meg a milicista, se a fának nem megy neki. Az utolsó fiam és a lányom paraszt, mint én. Nekem 8 unokám van és azok mind olyan rosszak, mint a gané. Amikor azt mondom, hogy menjenek el a kútra, azt mondják, hogy menjen el maga azzal a görbe hátával. Pedig már alig bírom a lábaimat, meg vagyok görbülve, mint a bot. (Fiú, 14 éves)

Én beteg lettem a szívemmel és szívátültetést kellett csinálni. A szívátültetés sikerült…Két évig éltem, aztán meghaltam. (Fiú, 14 éves)

Én 46 éves koromban haltam meg. (Lány, 14 éves)

99 éves elmúltam, mikor meghaltam. (Fiú, 14 éves)

De egyszer eljön a végzet órája, amikor itt kell hagyni szeretett unokáimat, mert vár a sírgödör. Itt hagyok mindenkit, a sok gyermekkori játszótársamat, és elmegyek egy nyugodtabb helyre, ahonnan nincs visszatérés. Kivisznek a temetőbe és már többet nem élvezhetem ezt a szép életet. Látom, amint sok unokám és az én szeretteim ráborulnak koporsómra. De már hiába. (Lány, 13 éves)

éves)

Mikor írtam ezt az életet, azt mondta a padtársam, hogy nem vagyok éhes, és a fejemre ütött. (Fiú, 14 éves)

Most 14 éves leszek, elég sokat betegeskedem. Hogy hogy képzelem el a jövőt? Még erről nem gondolkoztam. (Fiú)

Nagyon szeretnék még egyszer a gyermekkoromban élni. (Lány, 14 éves)

Én szeretnék még egyszer megszületni. (Fiú, 14 éves)

*Az itt közölt vallomások öt Arad megyei faluból valók: Erdőhegyről, Fazekasvarsándról, Kisiratosról, Nagyiratosról és Zerindről. 117-en szerepelnek itt: a legfantáziásabbak, a legértelmesebbek. Lány: 62, fiú 55. A szövegben csak a szembeötlőbb helyesírási hibákat javítottam. A vallomások névtelenek.

Megjelent az Ifjúmunkás 1969. szeptember 4-i számában.