Adalékok Gaál Gábor levelezésének történetéhez II.
Sándor László volt 1935-től a Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalának a vezetője, és – Fábry Zoltán mellett – a szerkesztője is. Erről a rendkívül szerény és sokoldalú emberről bizony ritkán szól a krónika, pedig nem csak szervezőmunkájával tett nagy szolgálatot a Korunknak, hanem azzal a közel ötven írásával, fordításával is, ami a folyóirat oldalain napvilágot látott. És ő volt az, aki egyrészt Gaál Gábor, másrészt Lukács György, Balázs Béla és Sinkó Ervin (hogy csak a legjelentősebbekről szóljak) között fenntartotta a kapcsolatot és közvetítette írásaikat a Korunkhoz.
Nagy reményekkel kerestem fel Sándor Lászlót, hiszen a Kortársban megjelent visszaemlékezésében azt olvastam, hogy az évek folyamán sok száz levelet kapott Gaál Gábortól. De mindössze négy G. G.-levelet adhatott át – és a sok száz levél halálának a történetét: a véletlen úgy hozta magával, hogy éppen 1944. március 19-én hajnalban érkezett meg vidékről Budapestre, és a bevonuló német csapatok Gestapo csendőr-előőrsei összefogdosták az útjukba kerülő járókelőket, közöttük őt is. Sándor Lászlónak rendben voltak a papírjai, el is engedték, de közismert antifasiszta tevékenysége miatt jobbnak látta óvatosnak lenni, és a hogy hazaért, első dolga volt minden nyomot, minden dokumenumot megsemmisíteni, így elégette Gaál Gábor leveleit is. Levéltárából csak az élte túl a háborút, ami édesanyjánál maradt Ungváron, közöttük a négy G.G.-levél, s ugyancsak a Korunk történetéhez kapcsolódó pár Lukács Györgytől, Balázs Bélától, Sinkó Ervintől származó levél – erről a későbbiek folyamán esik majd szó.
Gaál Gábor 1940. június 18-i lapja rövid érdeklődés és híradás:
Kedves barátom!
Mi újság? Kapja a lapot? Hogy él? Miért nem küld írást vagy legalábbis miért nem ír – önmagáról? – Változatlanul megjelenünk. Most a nyári kettős számra készülünk.
Igen szeretnék mielőbb értesítést Magától.
Nagyon sokszor üdvözlöm
Gaál Gábor
1940. június 19.
Más jellegű Gaál Gábornak az Igaz Szóban közölt – már említett – 1941. február 21-i keltezésű levele, melyben a Korunk megszűnéséről, illetve betiltásáról és rendkívül nehéz anyagi helyzetéről ír, és amelyben megkéri Sándor Lászlót, próbáljon meg vevőt szerezni egy teljes kötött Korunk-sorozatra. Sándor László géppel írt válaszlevelének másolata is megmaradt, s ottjártamkor ezt is átadta nekem.
Íme Sándor László levele:
Ungvár, 1941. március 11.
Kedves barátom,
meleg érdeklődéssel és mély együttérzéssel olvastam múlt hó végén írt kimerítő levelét. Őszintén bánkódom a Korunk kényszerű megszűnte miatt. Levele kézhezvételével majdnem egyidejűleg került kezembe a Kelet Népe február 1-i száma. melyben oly bátran tör lándzsát a Korunk mellett Nagy István. Nem csodálkozom, hogy betiltották a lap megjelenését. (…)
Nem csodálkozom, csupán fájdalmat érzek, amikor a 15 esztendős lap megszűntére gondolok, hiszen legőszintébb írásaim éppen e lap hasábjain láthattak napvilágot. El tudom képzelni, milyen fájdalom önnek, hogy a lap nincs többé… keserű a szám íze, ha erre gondolok…
Örültem, hogy életjelt adott magáról, és hálás vagyok, hogy olyan őszintén feltárta helyzetét. Szívesen leszek segítségére minden tekintetben a lap régi ügyeinek felszámolása terén, sőt ezen túlmenően is, ha szükség lenne rá. A teljes sorozat értékesítése ügyében írtam budapesti barátaimnak, de eddig még nem kaptam választ. Arra gondoltam, hogy a sorozatot – ha mindenképpen meg kell válnia tőle – legjobb volna a Nemzeti Múzeum könyvtárának felajánlani. Ott méltó helyen lenne.
Úgy tudom, sok kinnlevősége van a lapnak a Felvidéken és Kárpátalján. Javasolnám, hogy szólítsák fel a hátralékban levő előfizetőket tartozásuk rendezésére. Nem ártana esetleg ügyvédi felszólításokat is küldeni a renitensebbeknek.
A régi előfizetők közül bizonyára sokan vannak olyanok, akik a lapot évfolyamonként beköttették. Ezek részére a lap az utóbbi két évben nagyon rendszertelenül érkezett, s most keresik az elmaradt számokat.
Eddig ketten fordultak hozzám azzal a kéréssel, hogy az elmaradt számokat utánvétellel vagy részletfizetés ellenében küldessem el részükre.
Ezek a következők:
1) Reininger József, polg. isk. igazgató, Somorja, 1939. november 1-től 1940. szeptember 1-ig (utánvétellel).
2) Oriskó István, igazgató-tanító, Beregújfalu, p. Nagybereg, 1938. novemberi szám, 1939. november 1-től
1940. szeptember 1-ig (részletfizetési kedvezménnyel). Nevezett aziránt is érdeklődött, hogy 1935. évfolyamtól visszamenőleg hány teljes évfolyamot kaphatna meg, szintén részletfizetés ellenében. Szíveskedjék ezt vele közvetlenül, esetleg rajtam keresztül közölni.
3) Részemre a következő számokat szíveskedjék elküldeni: 1939. november 1-től 1940. szeptember 1-ig.
Ha megkaphatnám az 1930. és 1931. évfolyamot (ezt, természetesen, megfizetném), nagyon örülnék neki. A lap elszámolását 1940. december 31-ig bezárólag csatoltan küldöm.
Az elszámolás végösszegét P9.34 egyidejűleg átutaltam b. címére. Magamról sok mindent írhatnék, de inkább személyesen fogok beszámolni. Remélem, hogy erre még ez év tavaszán sor kerül. Érdekesség kedvéért közlöm – miként a csatolt felhívásból is kitűnik –, hogy az Officina rövidesen kiadja Salda-fordításomat.
Minden jót kívánok, közös barátainkat (Kovács Katona Jenőt, Guzner Miklóst, Szentimrei Jenőt, Ligeti Ernőt, Balogh Edgárt, Tamási Áront stb.) szeretettel köszöntöm. Várom mielőbbi szíves értesítését, és feleségem nevében is igaz barátsággal üdvözlöm :
[Sándor László]
Gaál Gábor viszontválasza sem késik:
Kedves barátom! Köszönöm b. elszámolását, köszönöm levelét. Igen óhajtanám a mielőbbi személyes találkozást. Reiningernek és Oriskónak a példányok ügyében egyidejűleg írtam. Önnek a múlt évi példányokat a holnapi postával küldöm.
1939-es példányok sajnos nincsenek, csak abban a bizonyos teljes sorozatban (a teljes sorozatot nem ajánlhatom fel a Múzeumnak, miután oda állandóan járt). 1930-as és 1931-es példány sincs teljesen. Ellenben rendelkezésére állhatnak a legutolsó ezekből meglevő pl.-ok. Éspedig 1930-ból a jan., febr., márc., ápr., máj., jún., júl-aug., szept. – az 1931-ből pedig az ápr., júl-aug., okt. és nov.-i példányok. Ezek ára összesen húsz pengő. Kérem mielőbbi értesítését, hogy küldjem-e? – A kintlevőségeket illetőleg sajnos most a legrosszabb a tapasztalatom. –
Jöjjön minél előbb. Mind a kettőjüket nagyon sokszor üdvözlöm
Gaál Gábor
1941. márc. 18
Aprópénz: 9 pengő, 34 fillér, 20 pengő… A teljes Korunk-kollekcióért már „nagy” összeget kér: 500 pengőt. „Az ára nagy: ötszáz pengő” – írta Sándor Lászlónak.
A véletlen folytán tudomást szereztem még valakiről, akihez Gaál Gábor ebben az ügyben fordult. Ennek is megvan a maga története. 1937. október 15-i Déry Tiborhoz intézett levelében, amelyben ismételten rátér a Korunk magyarországi kitiltására, G. G. többek között azt írja: „Ha Gál István hajlandó utánajárni a dolognak (mármint a Korunk magyarországi terjesztésének S. E.), úgy végtelenül lekötelezne.”
Gál István szerkesztette az 1934 és 1939 között megjelent Apollo című „irodalmi, tudományos, közép-európai humanista” folyóiratot. (Az Apollóval a Korunk is foglalkozott Jancsó Elemér, Sándor László is írt róla.) A magyarországi folyóiratok hasábjain ma is állandóan jelenlévő dr. Gál István irodalomtörténész késedelem nélkül válaszolt érdeklődésemre. 1973. szeptember 6-i részletes leveléből azt is megtudtam, hogy a Korunk betiltása után G. G. álneves kiadványairól a Magyar Nemzetben írt ismertetéseket, és terjesztette a Gaál Gábor által szerkesztett könyveket. Majd, legnagyobb meglepetésemre, a következőket olvasom Gál István levelében: „Nagy anyagi szükségében levelet írt nekem, már a háború derekán, hogy nem tudnék-e egy teljes Korunk-sorozatot jó áron eladni az Országgyűlési Könyvtárnak. Lehet, hogy velük továbblevelezett G. G. az ügyről, mert én a hozzám intézett levelét átadtam Trócsányi Györgynek, az akkori főigazgatónak. Vályi Gábor, a könyvtár mostani főigazgatója talán tud valami fölvilágosítást adni az esetleges levélváltásról.”
Íme még egy kiindulópont egy újabb Gaál Gábor-levél felkutatásához. Hogy próbálkozásom eredménnyel jár-e vagy sem, azt természetesen nem tudhatom, de megkísérlem.
Miközben az ismeretlen G. G.-levelekhez vezető szálakat próbálom kibogozni, egészen más jellegű, a kötettől független, de Gaál Gábor életéhez kapcsolódó kérdőjelek merülnek föl. Ezekkel sajnos most nincs időm foglalkozni, de legalább egy mozzanatot vessek papírra.
Sándor László írta 1964-ben, már idézett visszaemlékezésében: „Eleinte leveleinkben »Kedves Uram«-nak szólítottuk egymást. Az elvtárs szót konspirációs okokból nem használtuk, a közvetlenebb megszólításnak viszont más, első sorban Gaál Gábor zárkózott, tartózkodó magatartásából fakadó oka volt.
Egy-két évi együttműködés után azonban Gaál meglepetésszerűen »Kedves Kollégám«-ra váltott át. Ebben főként végzett munkám elismerését láttam, de úgy véltem, hogy emberileg is közelebb hozott bennünket egy és más. Később, ha nem csal az emlékezetem, 1938 nyarától […] már a »Kedves Barátom« járta. Ekkor már személyes dolgaival is hozzám fordult.”
Ott, ahol a teljes levelezés vagy a levelek nagy része fennmaradt (például Remenyik Zsigmond esetében) nyomon lehet követni azt, amit Sándor László évtizedek távolából is igen találóan regisztrált.
A kezemben megfordult levelek címzettjei közül Gaál Gábor mindössze két férfit tegezett. Az egyik: Komlós Aladár. A neves költő és irodalmár szóbeli közlése szerint barátságuk még az egyetemi évek idejéből származott, s bár nem voltak évfolyamtársak, közösen látogatták Négyesy László szemináriumát. A másik barát, akivel tegező viszonyban volt: Kemény Gábor. Kemény Gábornak közel száz, közötte nem kevés rendkívül értékes, időt álló írása látott napvilágot a Korunkban, tehát egész biztosan nagy méretű levelezést folytatott Gaál Gáborral, de mindössze néhány darab maradt meg, amit Gaál Gáborné a múlt évben adott át nekem. Honnan eredt vajon ez a barátság? Az erdélyi származású Kemény Gábor – az 1918-as forradalom alatt Torda-Aranyos vármegye főispánja – tizenkét évvel volt idősebb Gaál Gábornál. 1920-ban Békéscsabán tanároskodik, aztán elbocsátják állásából ezt a nagy tudású pedagógust, aki a felszabadulást követő években, 1948-ban bekövetkezett haláláig aktívan részt vett az újjászülető köznevelés megszervezésében.
Már meg kellett volna kérdeznem Becski Andort, aki kétségtelenül ismerte Kemény Gábort. De ilyen önző az ember: nem siettem írni, mert nem várhattam tőle G. G.-levelet. Ti. Becski Andor, a régi Korunk egyik leghűségesebb munkatársa már régen közölte velem, hogy a hozzá írt sok Gaál Gábor-levelet mind egy szálig elvitte a háború. Időközben újabb nyomra akadtam, ezúttal véletlenül. Dr. Gál István már idézett levelében bukkan fel Kemény Gábor neve. Az Apollo szerkesztője és a Korunk szerkesztője közötti együttműködés egy időben odáig ment – írja levelében Gál István –, hogy az Apollo mindig bizonytalan megjelenése miatt egy-egy fontos tanulmányt a Korunknak küldtem el. Így jutott például Kemény Gábor A Huszadik Századtól a Márciusi Frontig c. tanulmánya a lap hasábjaira.”
Elkanyarodtam a kiindulási ponttól: vissza szeretnék még térni egyes levelek sorsára, valamint a Gaál Gábor és Sándor László közötti kapcsolatra is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.