Írásom, előrebocsátom, szerényebb célt tűzött ki maga elé, mint amit a cím sejtet: ez nagyobb tanulmányt igényelne. Inkább szolgálni kívánja azt a feladatot, amelyről Méliusz József azt írja egyik esszéjében, hogy a kor, a napok, amelyekben Gaál Gábor gondolkozott, egyre inkább követelik a részletek felfedezését, „hogy összeálljon a Gaál Gábor-i egésznek a minél pontosabb körvonala…” Igaz, felfedezéseim sincsenek, legfennebb pár eddig közöletlen Gaál Gábor dokumentumra bukkantam, amelyek talán újabb fénycsóvával világítják be a legendás szerkesztő emberi-politikai arculatát és viszonyulását József Attilához és költészetéhez, attól a perctől kezdve, amikor 1926-ban megírta a Tiszta szívvel című cikkét.
Mindez, úgy érzem, helyet kér az irodalomtörténetben, annál is inkább, mert Gaál Gábor szerkesztői tevékenysége végső soron, akár általánosítva is, e hazai talajból kinőtt, mélységesen internacionalista folyóirat történetének egyik nem mellőzhető mozzanatát tükrözi.
Gaál Gábor első és utolsó írása József Attiláról a kolozsvári Új Keletben jelent meg. A cikk akkor is visszhangtalan maradt, ma sem igen szerepel a József Attila-rodalomban (pedig milyen kevesen és milyen keveset írtak 1926-ban a költőről!), mint ahogy nemigen tartják számon az 1938 januári, József Attilát búcsúztató Korunkat sem.
Gaál Gábor korai érdeklődése József Attila iránt szorosan kapcsolódik a Hatvany Lajos – Gaál Gábor barátsághoz. Ez kitűnik az említett cikkből. Nemcsak azért, mert névtelenül bár, de közvetlenül céloz Hatvanyra, hanem mert például arról is informálva volt, hogy a költő ekkor Párizsban él (párizsi útját Hatvány tette lehetővé), ismeri a vers körforgását a Nyugatnál: Osvát visszautasította a Tiszta szívvel közlését, Ignotus visszacsempészte egy – saját – cikkébe: itt olvasta G. G. először a verset.
Gaál Gábort valósággal megigézte a vers – ez árad minden sorából. Miközben „tiszta szívvel” örvend a gyönyörű szép versnek, 1926-ban leírja a következőket: „A versek születése és élete felett egy biztos történeti szituáció plasztikus tisztasága áll, egyéni és társadalomtörténeti vonatkozásainak tiszta jelzéseivel. József Attila e ritka verséről, mely a magyar népi örökség ősi vadonából egy igazi virágot jelent, még e sorok írója is sűrű oldalakat írhatna, s e sorok az újabbkori magyar irodalom történetének egy vezérfejezetét vezetnék be…”
S ha Gaál Gábor többet nem is ír a költőről, életpályáját, mint a Korunk szerkesztője, lépésről lépésre követi. Gaál Gábor fiatalkori barátja, a volt diák- és emigránstárs, Komlós Aladár írta le még 1948-ban, hogy József Attila költészetének értékelésében a Korunk „különös szerepet játszott”, és 1929-től kezdve József Attilának állandó kritikai támasza volt” – attól a perctől, fűzzük mi hozzá, hogy Gaál Gábor a Korunk belső munkatársa, majd szerkesztője lesz. 1929-től a Korunk behatóan foglalkozik József Attila minden egyes kötetével. A szerkesztő érdeklődését és megbecsülését jelzi az operativitás is, amellyel a folyóirat a kritikákat közli: alig két hónappal az adott kötet megjelenése után a kolozsvári havi szemle méltatja a művet. Olyan pontossággal követte mindig a kritika a kötetet, mint ahogy Gaál Gábor pedánsan ragaszkodott ahhoz, hogy a Korunk időben, a naptári hónappal szinkronban jusson el az olvasóhoz. Nem szorul bizonyításra, hogy ez a következetesség nem a véletlen, hanem a szerkesztő műve, a szerkesztőé, aki nyomon követte a verseskötetek szerzőjének fejlődését.
A bírálatok jellegére nem térek ki, egyrészt azért, mert ezeket lényegében értékelte Láng Gusztáv és Jancsik Pál, másrészt pedig azért, mert írásom Gaál Gáborról szól. Az ő szerkesztői szempontjából pedig azt tartom lényegesnek, hogy a Korunk cikkírói felfedezik József Attilában a zseniális költőt éppúgy, mint a proletárköltőt – éspedig akkor, amikor ezt a kettős és egységes rangot különböző oldalakról elvitatták tőle. A Korunk nyilvánvalóan G. G. tudatos törekvéséből vált és maradt mindenkor – a legbonyolultabb helyzetben is – József Attila „állandó kritikai támasza”.
József Attila költészetének értékelésében, ezekben az években megkülönböztetett helyet foglal el Danzinger (Agárdi) Ferencnek a Korunk 1932 novemberi számában megjelent József Attila a szocializmus költője című kritikája a Külvárosi éjről. A bírálat az emigráns magyar írók 1931-es végletesen dogmatikus platformtervezetének (A magyar proletárirodalom platformtervezete) nyilvánosságra hozatala után látott napvilágot – de ez semmiben nem befolyásolta sem a cikkírót, sem a szerkesztőt. Ez a kötet, írja Danzinger, „nemcsak a költő egyéni fejlődésében bír jelentőséggel, hanem az egész újabbkori magyar költészet történetében fontos etapot jelent”. (Saját kiemelésem. S. E.) És tovább: „József Attila költészetében a szocializmusnak nemcsak harcos átérzése, hanem elmélete is, egészen a szabatos terminológiáig, megjelenik, és mennyire költőien!”
Központi helyet foglal el az akkori József Attila irodalomban Danzinger írása azért is, mert a Külvárosi éj váltotta ki a legszélsőségesebb állásfoglalásokat. Ez volt az az időpont, amikor minden táborban akadtak ócsárlói a költőnek. A Tanú nyíltan támadja a Korunkat ezért a cikkért: szerinte József Attila forradalmisága „mondvacsinált”, s „legszebb soraiban is van valami kicsinyes öntetszelgés”. Micsoda tragikusan groteszk összejátszása a sorsnak, hogy végső fokon ugyanezt állítja a Társadalmi Szemlében 1933 februárjában napvilágot látott hírhedt kritika.
A József Attila körül dúló viharok egyféleképpen befolyásolták Gaál Gábort: a költő erkölcsi-anyagi támogatását fontosabbnak tartotta ekkor, mint azelőtt bármikor. Szóljon erről maga Gaál Gábor: „Kedves Kollégám, – ajánlott lev.lapon jelentkezem, miután a régebben írt egyszerű lev. lapjaimra nem reagált. Verseket, fordításokat, cikket kértem azokon, s verseket, fordításokat, cikket kérek ezen is. Hozzátéve még, hogy hajlandó volnék négy-öt Korunk-számon keresztül megjelent verseit összegyűjtve külön lenyomatként, kötetben tehát, közép minőségű papíron kiadni – honoráriumképpen akár ezer példányban is, ha a füzet nem több négy ívnél. – Kérem mielőbbi válaszát. Nagyon sokszor üdvözlöm, Gaál Gábor Nagys. József Attila úrnak”.
Nemcsak ezelőtt, de ezután is több ízben írt József Attilának. „József Attilának egy csomószor írtam, főleg verskéziratért” – olvassuk Gaál Gábor Remenyikhez intézett 1934. június 11-i levelében. De csak ez a márciusi levelezőlap maradt fenn. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban meghatottan tartottam kezemben egy nagy irattartót, s benne a kis levelezőlapot Gaál Gábor jól ismert, de a szokottnál apróbbra fogott betűivel. Sok mindent akart belesűríteni ebbe a pár sorba. A lapon nincs gyűrődés, nincs rajta egy pecsét, mintha csak tegnap adták volna postára. Különös gonddal, haláláig őrizhette József Attila ezt az üzenetet, a barátság, az elvhűség, az erkölcsiség ereklyéjeként.
Gaál Gábor József Attilához fűződő személyes viszonyáról a családnak is tudomása kellett legyen. Bizonyára maga a költő is beszélt róla. Tanúskodik erről József Jolán egyik 1939-ben – tudomásunk szerint első – G. G.-hoz intézett levele, amely így kezdődik: „Attilához fűződő barátságának sokszor tapasztalt jelei feljogosítanak arra, hogy kéréssel forduljak magához”. Még ha a környezet, amelyben élt, meg is könnyíthette Gaál Gábor számára, hogy adott esetben szembeszálljon a szektáns szűklátókörűséggel, de egész magatartása bizonyítja, hogy nem tagadta meg önmagát, és azt is, hogy tudva tudta: egy nagy költőre és elvtársára mérték a csapást. Kötelességének érezte – erejéhez mérten – segítségére sietni, s ezt úgy csinálta, hogy a megsebzett lelkű költő lehetőleg ne vegye észre.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy G. G. más íróknak is ajánlott fel különlenyomatot – de soha olyan előnyös feltételekkel, mint József Attilának. Mint ahogy az sem véletlen, hogy József Attila neve legtöbbször 1933-ban szerepel a Korunkban: négy verssel és öt versfordítással; a költő számára rendkívül nehéz 1934-es évben egy verssel és hat fordítással román költők műveiből (s mint láttuk, G. G. állandóan kérte a verskéziratokat).
Nem érdektelen megfigyelni, hogy az ezután megjelenő két József Attila kötetről kikkel írat Gaál Gábor: olyanokkal, akikről legalábbis feltételezi, hogy szeretik és értik a költőt. A Medvetáncról a későbbi Szép Szó-beli szerkesztőtárs, aki akkor még közel állott a szocialista eszmékhez: Fejtő Ferenc (Fülöp Ernő álnéven), a Nagyon fáj-ról pedig a barát Remenyik Zsigmond ír. 1935-től József Attila többé nem közöl a Korunkban, csak a Korunk ír tovább róla.
Az 1935-ös év, ha nehezen is, ha nem is teljesen, de több oldalról meghozza a költő elismerését. Aztán 1936-ban megindul a Szép Szó, amelynek fejlécére rákerül József Attila neve is. És ezután: 1937 decembere, amikor már senki sem tehetett semmit jóvá.
Gaál Gábor a Korunk 1938 januári számával állít emlékművet a friss sírhantra. József Attila halálakor megszólalnak a Korunkban a romániai magyar szocialista irodalom élvonalbeli képviselői: Salamon Ernő, Brassai Viktor, Méliusz József, a következő számban Nagy István – Gaál Gábor mindmegannyi tanítványa és munkatársa.
Ennek a számnak a történetéhez tartoznak a fennmaradt levelek. Gaál Gábor tudja, hogy kinek írjon, és tudja azt is, hogy kinek mit írjon. Tudja, hogy mit kérjen Déry Tibortól, és tudja, hogy milyen jellegű írásban adhat valóban rendkívülit Remenyik.
Az egyik levél Déryhez megy, már december 6-án: „Kedves Barátom! Arra kérem – s kérdezem egyúttal –, nem volna-e kedve valami személyeset írni Attiláról a januári számban. Nem kritikát, nem „irodalomtörténetet” akarok, de eleven gyászbeszédet, hogy úgy mondjam, ennek a szörnyűségnek a mélyebb értelméről. Mert betegség ide, betegség oda, minden összefügg mindennel. Nagyon szeretném, ha maga írná meg. Tudom, hogy súlyosat írna. Tegye meg. De feltétlenül értesítsen: számíthatok-e a kéziratra (…) Még egyszer kérem, írja meg. Nagyon sokszor ölelem, Gaál Gábor”.
Egy nagy racionalista gondolkodó személyes hangú megemlékezése a Déryé – olyan, amilyennek Gaál Gábor elképzelte: súlyos. De mostanára már maga a szerzője is megfeledkezett róla. „Mindvégig hű maradt osztályához, később is, amikor egyre fokozódó érdeklődéssel kezdte figyelni önmagát” – írja le Déry tömören azt, ami később a József Attila-irodalom alapigazságává válik.
December 10-én Gaál Gábor Remenyikhez fordul levélben: „…feltétlenül engednie kell kérésemnek, s a januári számban írnia kell Attiláról; személyeset, elevent, siratást és elégiákat, távlatosat és remenyikiest. Ezzel tartozik Neki, a Korunknak, önmagának, nekem. Két-három oldal elég; aktuális legyen, de időn felüli (…) Ha nem ír|a meg, minden átkom és keserűségem kíséri.”
Nem sejthette Gaál Gábor, hogy József Attila Remenyikkel – és más íróbarátjával – töltötte Szárszón élete utolsó előtti napját. A halál küszöbén történt találkozás mélységesen megrendíti Remenyiket, minden sorából kisüt a tehetetlen fájdalom: „Mit érdekel most a költészete, mondom, varázslatos átmenetei, fondorlatos szófűzései, örvénylő utazásai is mit érdekelnek, amidőn életét kutatom, és a titkot, mely mint nehéz hínár átfonta, sodorta és pusztulásba húzta életét”. Lélegzetvétel nélkül olvassuk végig Remenyik siratását. Felkavarja az embert, s csak a végén kap észbe, mint eresztett gyökeret a szerkesztő levelének egy odavetett vagy jól meggondolt (ki a megmondhatója?) mondata: „Ha nem írja meg, minden átkom és keserűségem kíséri”. Mert Remenyik átkozódik, vajákos átkokat szór mindenki fejére: átkozza a nőket, akik veszni hagyták a költőt, méltatlan társait, akik föléje kerekedtek – de még barátait és önmagát sem kíméli.
A Korunk emlékszáma József Attila két versfordítását is hozza: Ion Vinea: A tél és Ilarie Voronca: Sokaság, te! Ez utóbbi posztumusz közlés. Ennél találóbb, méltóbb fordítást nem közölhetett volna e szomorú alkalomkor: „Velem leszel, diadalmaskodó, vad sokaság, / még a húsomban romboló fényben is velem leszel, / áttörsz rajtam mégegyszer városaiddal, vágóhídaiddal, / dalomat kiszakította, mint vén banyából az aranyfogat.” S a két versfordítás elé A Dunánál híres két sorát írta mottóként Gaál Gábor: „Anyám kun volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.”
A Korunk 1938 februári száma még egy utolsó istenhozzádot közöl a „külvárosi é|szakák alvói nevében” Nagy István tollából. S ő is elmondja keserűen: „közülünk bizony sokan csak akkor veszik észre valaminek a létét, amikor már csak a visszfénye ragyog …” József Attiláról írta ezt Nagy István, de, úgy érzem, kicsit ráillik arra a rendkívüli egyéniségre is, akiről most emlékezünk meg: Gaál Gáborra.
SUGÁR ERZSÉBET
1. A Korunkban megjelent József Attila-írások és József Attiláról szóló anyagok felmérését Láng Gusztáv és Jancsik Pál végezte el. Lásd: Korunk 1962. 12. sz.
2. A Korunk nem csak kötetei kapcsán foglalkozott a költővel, de cikkem keretében csupán erre szorítkozom.
3. A kötetet József Attila dedikálva küldi meg a Korunk szerkesztőjének: „Gaál Gábornak szeretettel, József Attila. Budapest, 1934. október 19.”
4. József Attila 1932-től közöl a Korunkban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.