Még a mi életünkben eljöhet az összeomlás, de ez nem olyan lesz, hogy szombaton lefekszünk, vasárnap pedig már a Mad Max világa kopogtat az ajtón – véli Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató. A Betyáros Világ podcast alkotója és a Mélyalkalmazkodás mozgalom hazai képviselője reméli, hogy egy elnyújtottabb ívű hanyatlás vár majd ránk, ami lehetőséget teremt a felkészülésre, amíg még van lehetőség, valamint idő, pénz, anyag és energia.
Stumpf-Biró Balázs: Meg kell szoknunk, hogy az életünk évről évre rosszabb lesz
– Még soha nem éltünk olyan jól, mint az utóbbi hatvan-hetven évben, mégis egyre többen állítják, hogy a modern civilizáció a végóráit éli. Hogyan találkozott ezzel az elmélettel?
– Bő négy éve ismertem meg Jem Bendell, a brit University of Cumbria kutatójának munkásságát, aki szerint az éghajlatváltozás jelenlegi szakaszában a folyamatok felgyorsultak és megjósolhatatlanná váltak. Úgy látja, az emberiségnek olyan válaszokat kell találnia, amelyekkel csökkenteni lehet a civilizáció várható összeomlása okozta sokkokat, ezért indította útjára a Mélyalkalmazkodás mozgalmát. A hozzá hasonló szakértők szerint még a mi életünkben el kell kezdeni a felkészülést olyan, súlyos civilizációs válságokra, mint a hálózati áramellátás összeomlása vagy az élelmiszerellátás akadozása. Rám felszabadítólag hatottak ezek a gondolatok, mert végre úgy éreztem, nem vagyok egyedül a véleményemmel. Megértem azonban azokat, akik ezt végig sem akarják gondolni, mert mély depresszióba taszítaná őket. Jómagam is sokszor ütköztem visszautasításba, ha megemlítettem a témát. Pedig szabadon és őszintén kellene beszélnünk arról, hogy mi is következhet abból, ha a modern civilizáció valóban „túltolta a biciklit”.
– Melyek azok a jelenségek, amelyek magukban hordozzák civilizációnk összeomlásának lehetőségét?
– Elsőként mindenki az éghajlatváltozásra gondol, ez mostanában slágertéma. De nem ez a fő ok, hanem csupán egy következmény, noha hosszú távon ennek lesz talán a legsúlyosabb hatása. Az egyik legnagyobb problémát a természeti erőforrások kimerülésében, az energiaszakadék mélyülésében látom. A befektetett energia megtérülése, azaz EROEI (Energy Return on Energy Invested) lényegében azt mutatja meg, hogy mennyi energiára van szükségünk ahhoz, hogy energiához jussunk. A természetben 1 és 2 között ingadozik az energetikai megtérülést jelölőszám, az emberi fejlődés pedig tizenkéter ezer év alatt mindössze 5-ig tudta feltornázni ezt az értéket. A nagy váltást a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) kiaknázása hozta el. Kitermelésük és felhasználásuk a második ipari forradalom idején kezdett el hatalmas méreteket ölteni, a XIX. század közepén 100 hordó olaj kinyeréséhez már csupán 1 hordó olajnyi energiát kellett befektetni, azaz ekkor volt a kitermelés EROEI-értéke 100. A több száz millió év alatt keletkezett készleteket azonban rohamosan fogyasztjuk, lényegében három évszázad alatt feléljük azokat. Mivel először a legmagasabb EROEI-értékű fosszilis tüzelőanyagokat használtuk fel a XX. század folyamán, ma már be kell érnünk a kevésbé jobb minőségűekkel. A múlt század második felét követően az EROEI egyre gyorsuló tempóban zuhanni kezdett, ma átlagban csak 20 körüli az elérhető érték a konvencionális szénhidrogének esetében. A palaolaj, palagáz, sőt a megújuló energiák EROEI-értéke is mindössze 10 vagy 5 alatt van. Márpedig ne feledjük, hogy a Római Birodalom idején volt 5 ez az érték.
– Ami az energiaválságot illeti, sokan állítják, hogy a technológiai fejlődésben még bízhatunk, mondván, „majd csak kitalálunk valamit”.
– Áltathatjuk magunkat azzal, hogy majd megszületik az a tudós, aki rájön arra, mit kell tenni. Megpróbálhatunk elszökni a saját sorsunk elől, de a Föld egy rendkívül törékeny rendszer, és a modern civilizáció egy ideje már a hanyatlás fázisában van. Sem megállítani, sem visszafordítani, de érdemben lassítani sem tudjuk ezt a folyamatot. Nem egy vagy két problémát kell megoldanunk, hanem polikrízisben élünk, amit ebben a zárt rendszerben történő, utóbbi kétszáz-háromszáz évben tanúsított fékevesztett működésünk eredményezett. Így nemcsak energiából lesz kevesebb, hanem például a jó talajból is. A világ termőföldjeinek jelenleg 40-50 százaléka közepesen vagy nagyon leromlott állapotban van. A szántás, a műtrágyázás, a vegyszerezés olyan mértékben teszi tönkre a talajt, hogy lényegében megszűnik benne az élet, és por marad csupán. Ha ez így megy tovább, akkor az évszázad közepére a termőtalajok több mint 90 százaléka mehet tönkre, miközben addigra vélhetőleg már 10 milliárd embert kellene etetnünk. És akkor még nem is említettem a pazarló globális vízfelhasználást vagy a beporzók eltűnését. Már ma is élelmiszerválságról beszélünk, pedig még „csupán” annyi történt, hogy az oroszok jó ideig nem engedték ki az ukrán gabonát a kikötőkből, illetve komoly aszály volt a nyáron Európában. Ha ez utóbbi majd több helyen következik be egyszerre, vagyis a világ „kenyérkosarainak” nevezett négy-öt termőrégió közül kettő-három lesz egyszerre kitéve olyan időjárási szélsőségeknek, ami miatt tönkremegy a termés, az lényegében már globális éhezést jelent. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete szerint a világ élelmiszerkészletei – ha egyenletesen lennének elosztva – mindössze 103 napra lennének elegendők. Ha megennénk a haszonállatok számára termesztett növényeket is, akkor a napok száma 247-re nő. Valljuk be, ez vajmi kevés.
– A biogazdálkodás, a fenntartható termelésre való áttérés ezen nem segít?
– Kőolaj és földgáz nélkül ipari mezőgazdaság sincs, ipari mezőgazdaság nélkül pedig nem tudunk 8–10 milliárd embert etetni. Persze senkit sem beszélnék le arról, hogy legyen kiskertje, amelyet megművel, hiszen, ha a ránk váró események bekövetkeznek, akkor bizony a városi lakosság lesz a legsérülékenyebb.
– A közelmúlt két meghatározó eseménye volt a koronavírus-járvány, illetve Oroszország Ukrajna elleni háborúja. Ezek hogyan illeszkednek ebbe a folyamatba?
– Mindkét esemény felgyorsította a rendszerhibákból adódó változásokat, ám egyszersmind el is fedi azokat: ha nem következtek volna be az elmúlt 2–2,5 évben, akkor vélhetőleg egyre nehezebben ugyan, de ezt az évtizedet még egészen jól ki lehetett volna húzni. Így jó eséllyel a 2030-ig tartó időszak lesz az utolsó, ami még hasonlít azokra az évtizedekre, amelyeket magunk mögött hagytunk. Az utóbbi kétszáz évben arra lettünk kondicionálva, hogy a Föld javai örökké rendelkezésünkre állnak. Látszólag még megyünk felfelé, növekedünk, ám azon az áron, hogy az utolsó cseppet is kiszipolyozzuk a Földből. Nincs elég rendelkezésre álló energia, és az ökoszisztéma sem bírná el, hogy mind a 8 milliárdan úgy éljünk ezen a bolygón, mint manapság az emberek Európában vagy Észak-Amerikában.
– Ön szerint mi várható a következő években?
– Fokozódó bizonytalanság. A bőség kora – ezt amúgy eddig is csak az emberiség kisebb része élvezte – nagyjából véget ért, és meg kell szoknunk, hogy az életünk évről évre rosszabb lesz. Lehetnek majd olyan rövidebb periódusok, amikor éppen javulni látszanak a dolgok, de egyre gyakoribbak lesznek a hiányok, válságok, háborúk, konfliktusok, járványok. Ilyen szempontból az összeomlás nem is jó kifejezés, mert erre a szóra egy eseményként gondolunk. Valójában a folyamatról mint események sorozatáról beszélhetünk. A komplex rendszerek – mint amilyen az emberi civilizáció is – kialakulását, fejlődését, hanyatlását és összeomlását jól írja le az úgynevezett Seneca-görbe. Ennek a lefelé futó szakasza riasztóan meredek, exponenciálisan gyorsuló hanyatlást mutat. Nagy kérdés, hogy civilizációnk jelenleg hol tart ezen a görbén. Az összeomlást közvetlenül megelőző időszakban, belülről nézve, még csak apróbb változásokat látunk, nem is igazán áll össze bennünk, hogy ezek a jelenségek összefüggenek, valami nagyobbnak a részei. Ez egészen addig tart, amíg a tömeg ingerküszöbét át nem üti a negatív változások gyakorisága, súlyossága, gyorsasága. Vélhetőleg mostanság éppen itt tartunk.
– Ezek szerint még a mi életünkben eljöhet a döntő pillanat.
– Ebben egészen biztos vagyok, de ne úgy képzeljük el, hogy szombaton lefekszünk, vasárnap pedig már a Mad Max világa kopogtat az ajtón. Abban bízhatunk, hogy talán nem lesz túl meredek a Seneca-görbe lefelé tartó szakasza, hanem inkább egy elnyújtottabb ívű hanyatlás vár majd ránk, ami lehetőséget teremt bizonyos fokú alkalmazkodásra, illetve a radikálisan megváltozó társadalmi-gazdasági-politikai körülményekre való felkészülésre is. De ez rajtunk is múlik: fontos, hogy minél kevesebb ember essen pánikba, mert végiggondolta és megértette az őt körülvevő folyamatokat, illetve eljátszott már a gondolattal, hogy mit is kell tennie egy katasztrofális helyzet esetén. Minél több a felkészült ember, annál kisebb lesz a káosz, annál lassabban esik szét a rendszer, ezzel pedig időt és lehetőséget adhatunk neki a mielőbbi konszolidálódásra.
– Ha nem fenntartható a globális civilizáció, akkor hogyan szállhatunk le a bicikliről?
– A Földön található legtöbb életforma közelgő végének elfogadása lehet a legfontosabb, amire szükségünk van ahhoz, hogy az minél később következzen be. Amennyiben elfogadjuk, hogy nincs valódi esélyünk elbújni a folyamatok elől, akkor a mélyalkalmazkodás útmutatása segíthet a lelki teher feldolgozásában, amelynek négy fázisa van. Az első a megbékélés: meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy – ahogyan mi, úgy – a minket körülvevő világ és rendszer is mulandó. A következő az elengedés, melynek lényege, hogy megértjük az igény és szükséglet közötti különbséget, és megválunk attól, amire valójában nincs szükségünk. Ezután jön a megtartás: tudatosítjuk, melyek azok a dolgok és mentális értékek, amelyekre még a megváltozott körülmények között is szükségünk lehet. S végül a visszahozás, amely azokat az ismereteket, eszközöket öleli fel, amelyeknek az őseink, a nagyszüleink még a birtokában voltak, s amelyekre újra szükségünk lehet.
– Mi van akkor, ha a tények ismeretében sokan annyira kétségbeesnek, hogy így vagy úgy, de rögtön ki is akarnak vonulni a világból?
– Továbbra is tekerni kell a mókuskereket, mert különben hamarabb megy tönkre az életünk, ha nem veszünk részt a játékban. Mindenkinek tennie kell a dolgát, miközben el kell kezdenie a felkészülést addig, amíg még van bőven lehetőség, idő, pénz, anyag, energia. Az utolsó utáni pillanatig fenn kell tartani e korántsem ideális rendszer működését, és fékezni kell a szétesését. A Cassandra-program épp ezért a szervezeti felkészülést és az alkalmazkodást támogatja. A csoport novemberben együttműködési megállapodást írt alá a veszprémi Pannon Egyetemmel arról, hogy közösen egy őszinte és világos kommunikációt támogató, hiteles információkat biztosító online adaptációs platformot hoznak létre.
– Milyen lesz az életünk 2050-ben?
– Nagyon más. De kiről is beszélünk: a tömegekről vagy az elitről? Utóbbiaknak sokkal kevésbé lesz megterhelő az élet, mint a tömegek számára. Hiszen még nem is említettem a nagy globális problémák között a folyamatosan növekvő és időzített bombaként ketyegő társadalmi egyenlőtlenséget. A középrétegek és a szegényebbek világszerte olyan gyorsan csúsznak le a mélyszegénységbe, hogy azt mi el sem tudjuk képzelni. Eközben egy szűk, globális elitréteg kezében összpontosul a hatalom, az információ, az erőforrás, a technológia. A legnagyobb személyes félelmem az, hogy belátható időn belül olyan technoautoriter államok jöhetnek létre, amelyek mindenkit minden szempontból ellenőrzésük alatt tartanak majd.
– Mindezek után mit tehetünk, miben bízhatunk?
– Amint egyre jobban átlátjuk a létünket fenyegető összefüggéseket, annál inkább érezzük a késztetést, hogy mindennapi, „valódi” dolgokkal foglalkozzunk helyettük. Ám idővel egyre nehezebb lesz letagadni, amit tapasztalunk, mert ahogy figyelmünk a valóság felé fordul, mindenütt annak igazolását fogjuk látni, helyben és szerte a világon egyaránt. Hiszem, hogy bárki szabadon hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést – kevésbé, ha szülő –, és az nem jó vagy rossz, hanem az övé. De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így vagy úgy. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul fordulni felénk a kérdéseikkel. Hogy akkor hányan leszünk, akik támaszai lehetünk a másiknak, sorsdöntővé válhat.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 3. számának (2023. január 20–26.) nyomtatott változata.
