05. 05.
Biden elnök a kongresszus előtt elmondott beszédében (április 28) magabiztosan kijelentette: „Nem az autokraták fogják megnyerni a jövőt. Hanem Amerika. A jövő Amerikáé lesz.” A beszéd előtt pedig válogatott TV-s műsorvezetőknek tartott on és off the record tájékoztatója nyilvános részében szintén a „nagy verseny”-t ecsetelte:
Ez a momentum bele fog íródni a történelembe… Arról, hogy a demokrácia vajon működőképes lesz-e vagy nem a 21. században. Hogy az autokrácia-e a válasz – erről vitatkoztam többször is Xi kínai elnökkel. Gondolják csak meg. Tudják, az események olyan átkozottul gyorsan pörögnek. A tudomány és a technológia terén és egy egész sor más területen is olyan gyorsan változik minden… Egy olyan zseniális demokráciában, mint a miénk, megteremthető-e a konszenzus – az adott időkereten belül –, amely versenyre kelhet az autokráciával?
Xi arra fogad, hogy a demokrácia nem tud lépést tartani vele. De a demokráciának működnie kell, mert ha lesz még négy olyan évünk, mint amilyen a legutóbbi négy volt, akkor, Isten a tanúm, azt hiszem, igazi veszélybe kerülünk mint nemzet.
Mindenki arról beszél, hogy képes vagyok-e bármit is pártközi alapon elérni? Nos, ki kell hogy derítsem, hogy van-e egy olyan párt, amellyel megállapodhatok. Szükségünk van egy Republikánus pártra… Szükségünk van egy másik pártra, amely, bárhogyan is hívják, egységes – nem egymástól rettegő csoportokból áll.
Biden tisztában van az Amerikára leselkedő veszélyekkel, és éppen ezért kétszeresen is létfontosságú számára a Kínával, a kínai elnökkel való versengés. Ez mondhatni személyes ügy a számára. És bizonyos értelemben személyes ügy számára Tajvan is, ez a Kína tőszomszédságában lévő és Amerika támogatásában bízó „pezsgő demokrácia”, vibrant democracy, ahogy Amerikában mondják. Amerika, és ő, az amerikai elnök, személyesen, nem engedheti meg, hogy a pekingi autokrácia megfojtsa a demokratikus Tajpejt, amelynek a puszta léte ékes bizonysága annak, hogy igenis, Xi rossz lóra tett. A kínai elnök pedig szintén nem engedheti meg, hogy a tajvani rendszer frontális kihívást intézzen ellene, mert ez az ő számára is személyes kérdés, hiszen ezen, Tajvan reintegrációján múlik, hogy beírja-e a nevét egy több ezer éves birodalom történetébe.
A politika metafizikájából a politikacsinálás prózai világába visszatérve, nézzük most meg, hogy a bideni külpolitika kulcsemberei hogyan nyilatkoztak a napokban a „nagy párviadal”-ról.
Antony Blinken külügyminiszter, CBS (2021. május 2.):
A célunk nem az, hogy fékentartsuk Kínát, hogy feltartóztassuk, hogy ne hagyjuk felemelkedni [to keep it down[1]], hanem az, hogy megvédjük azt a szabályokon alapuló rendet, amely ellen Kína kihívást intéz. Bárki intézzen is kihívást ez ellen, mi kiállunk érte és megvédjük.
Azt hiszem, Kína hisz abban, hogy idővel ő lehet, ő kell hogy legyen és ő lesz a világ uralkodó hatalma. Máris övé a világ legnagyobb flottája – amelyet felhasználhat arra, hogy lerohanja Tajvant, ezt a demokratikus szigetet és régi keletű amerikai szövetségest[2].
Hogy a „szabályokon alapuló rend” pontosan mit is jelent, arról Blinken nem beszélt. De nem kétséges számomra, hogy egy olyan világrendet, amelyben Amerika a világ uralkodó, bocsánat: vezető hatalma, és amelyhez éppen ezért Kína és Oroszország nem kíván csatlakozni, hanem egy ténylegesen multilaterális rendet támogat, amelynek nincs sem politikai ideológiája, sem politikai vezetője. Az Európai Unió (vagyis az a bizonyos von Leyen-féle „geopolitikai Bizottság”, valamint az Unió két meghatározó országa, Németország és Franciaország) szintén lépten-nyomon hitet tesz a „szabályokon alapuló rend” mellett, de azt tulajdonképpen egy komplex multilaterális struktúraként értelmezi, amelynek fontos – gazdasági, fegyverzetellenőrzési, klímavédelmi stb. – szegmentumaiban Kínának és Oroszországnak is helye van. Ezért, bár megvan a véleményük a kínai és az orosz politikai berendezkedésről, ők nem kívánnak semmiféle manicheisztikus ideológiai küzdelemben részt venni, vagy ha igen, csak módjával, és egy bizonyos határig. Nem akarják katonai szempontból Oroszországot és Kínát feleslegesen provokálni, sem pedig az ideológiai és értékkonfrontációt túlzásba vinni, mert az megnehezíti a – számukra létfontosságú – normális gazdasági kapcsolatokat, és növelheti egy esetleges katonai konfliktus veszélyét.
Jake Sullivan, Biden nemzetbiztonsági tanácsadója az Aspen Institute április 30-i Biztonsági fórumán beszélt ugyanezekről a kérdésekről:
A cél nem az, hogy fékentartsuk Kínát. Nem az, hogy elkezdjünk egy új hidegháborút. Hogy konfliktusba keveredjünk. Hanem, hogy kemény versenyben visszaálljunk értékeink szolgálatába, amelyeket mi egyetemes értékeknek tekintünk.
Xi Jinping kínai elnök a tajvani kérdést, a Tajvanra nehezedő nyomás fokozását külpolitikája központi problémájává tette. Azt hiszem, ezt kritikusnak tekinti Kína hosszú távú presztizse és stabilitása szempontjából. Az amerikai álláspont egyértelmű ezzel kapcsolatban: ellenezzük a status quo egyoldalú megváltoztatását.
Tajvan egy pezsgő demokrácia, és így egy sor különböző területen az Egyesült Államok kiáll Tajvan támogatása mellett, nem azért, hogy megváltoztassuk a [Tajvani-] szorossal kapcsolatos status quót[3], hanem inkább azért, hogy azt tegyük, amit két egymással társuló demokrácia tesz [two fellow democraties], azaz hogy együtt dolgozzunk fontos problémák megoldásán.
A Taipei Times washingtoni tudósítása ehhez még hozzátette:
A Biden-adminisztráció már tudomására hozta ezt az üzenetet Kínának, és megerősítette Tajvannak, valamint Japánnak.
Sullivan azt is elmondta, hogy az Egyesült Államok továbbra is gondoskodni fog arról, hogy Tajvan megfelelő önvédelmi képességekkel rendelkezzen, és el fogja mélyíteni a kapcsolatait az országgal.
Mindezek után a Financial Times washingtoni Global Boardroom konferenciáján Kurt Campbell, a Fehér Ház Ázsia-politikájának koordinátora némileg lehűtötte a kedélyeket[4]. A lap a konferenciáról szóló tudósításában ezeket írta:
Washington évtizedek óta fenntartotta a „stratégiai ambiguitás” politikáját, amely arra irányul, hogy lebeszélje Tajvant a függetlenség kimondásáról, Kínát pedig arról, hogy katonai erőt alkalmazva elfoglalja az országot.
Néhány szakértő arra hívott fel, hogy „stratégiai egyérteműség”-re [strategic clarity] van szükség[5], ami világossá tenné Peking számára, hogy az Egyesült Államok megvédi Tajvant. De Kurt Campbell kijelentette, hogy hogy egy ilyen változás veszélyekkel jár.
„A stratégiai egyértelműségnek számos komoly hátránya van. A béke és stabilitás megőrzésének legbiztosabb módja az, ha egy valóban egységes szerkezetbe foglalt [consolidated] üzenetet küldünk a kínai vezetésnek, amely magában foglalja a diplomáciát, a védelem megújítását és a mi saját védelmi képességeinket, nehogy valamiféle nagyratörő, veszélyes és provokatív lépésre szánják el magukat a jövőben.”
Avril Haines, a nemzeti hírszerzés igazgatója nemrég azt mondta, hogy Kína egy politikai változást „mélységesen” destabilizálónak tekintene[6]. „Ez megerősítené azt a kínai percepciót, hogy az Egyesült Államok akár katonai erővel is meg akarja fékezni Kína felemelkedését, és valószínűleg oda vezetne, hogy Peking agresszív módon aláásná az amerikai érdekeket mindenütt a világon.”
Amikor megkérdezték tőle, hogy a világnak fel kell-e készülnie egy lehetséges tajvani konfliktusra, Campbell minimalizálta a kockázatot, kijelentve, hogy a kínai katonai aktivitás arra irányul, hogy nyomást gyakoroljanak Tajvanra.
Ezek a legilletékesebb személyektől származó magyarázatok nem biztos, hogy egyértelműbbé teszik a helyzetet, sőt inkább aláhúzzák az egész amerikai Kína-politika alapvető kétértelműségét és végső fokon bizonytalanságát.
Ez tulajdonképpen a Nixon és Kissinger 1972-es pekingi látogatása során lezajlott tanácskozásokra és az ott elfogadott dokumentumokra vezethető vissza, amelyek tulajdonképpen megalapozták azt a bizonyos általános stratégiai ambiguitást, amely – mint a pekingi félhivatalos Global Times április 14-i vezércikke kifejti – mind Amerika, mind Tajvan, mind pedig Kína politikájában jelen van, és ennyiben „a Tajvan-szorosi status quo része” (lásd a 6. jegyzetet).
Ennek a lényege így foglalható össze: Tajvan de facto független országként viselkedik, de tartózkodik a függetlenség hivatalos kimondásától. Amerika Tajvant de facto független szövetségesként kezeli, de tartózkodik attól, hogy egyértelmű biztonsági garanciát nyújtson számára; viszont lebegteti azt a kérdést, hogy beavatkozik-e katonailag Tajvan oldalán, ha Kína támadást intéz ellene. Kína Tajvant Kína részének tekinti, és tudja, hogy de facto a békés újraegyesítésre már nincs esélye, de biztosan csak akkor fog katonai erőt alkalmazni, ha de jure is kényszerhelyzetbe kerül. Viszont lebegteti azt a kérdést, hogy – amennyiben úgy ítéli meg, hogy Tajvan Kína-ellenes viselkedése, valamint az amerikai-tajvani viszony mélysége (beleértve a Tajvannak nyújtott katonai támogatást is) és Washington térségbeli készültségi szintje elér egy kritikus határt – esetleg hamarabb is beavatkozik.
05. 10.
Lássuk, mit ír az amerikai-kínai kapcsolatok minden lényegi geopolitikai vonatkozását átható ambiguitásnak a történelmi előzményeiről a kérdés egyik legjobb ismerője[7], Gregory Kulacki:
Richard Nixon megmondta Csou En-lajnak, hogy az Egyesült Államok elismeri, hogy Tajvan Kína része. Nixon az 1972-es kínai látogatása idején lezajlott titkos tárgyalásokon tette ezt a kijelentést. De amit Nixon titokban mondott, azt szándékosan homályba burkolta a két kormány közötti tárgyalásokat követően elfogadott[8] közös nyilatkozat.
Ez a rendkívüli megtévesztő cselekedet alapozta meg azt a hosszan tartó félreértést Amerika tajvani politikájával kapcsolatban, amely a mai napig megmérgezi az amerikai-kínai kapcsolatokat.
Nixon Csou En-lajjal folytatott beszélgetéseinek titkosítás alól feloldott leiratai világossá teszik, hogy Nixon azt mondta Csou-nak, hogy az Egyesült Államok Tajvant Kína részének tekinti. Íme, mit mondott Nixon a február 22-i első megbeszélésük kezdetén:
Kezdjük Tajvannal röviden, azokról a dolgokról, ahol nincs ellentét köztünk… Az első alapelv. Egy Kína van, és Tajvan Kína része. Nem lesznek más nyilatkozatok – amennyiben képes vagyok ellenőrizni a bürokráciámat – azzal kapcsolatban, hogy Tajvan státusa meghatározatlan.
Nixon nyilatkozatában nincs kétértelműség. De van az öt nappal később elfogadott közös nyilatkozatban:
Az Egyesült Államok tudomásul veszi, hogy a Tajvani-szoros mindkét oldalán élő valamennyi kínai úgy véli, hogy csak egy Kína van és hogy Tajvan Kína része. Az Egyesült Államok kormánya nem vonja kétségbe ezt az álláspontot. Újból kinyilvánítja, hogy a tajvani kérdés békés megoldásában érdekelt, abban, hogy ezt maguk a kínaiak oldják meg.
Ez a nyelvezet nyitva hagyja azt a lehetőségét, hogy Tajvanon sokan esetleg nem tekintik magukat kínaiaknak, vagy ha igen, akkor megváltozhat a véleményük arról, hogy Tajvan Kína része-e. Márpedig, mint egy korábbi bejegyzésemben rámutattam, pontosan ez történt.
Melyik nyilatkozatot tekinti az amerikai kormány kötelezőnek önmagára nézve? Nixon Csou-nak tett határozott ígéretét, vagy a közös nyilatkozat homályos nyelvezetét?
„A probléma itt nem az – mondta Nixon Csou-nak –, hogy mit fogunk csinálni, hanem az, hogyan fogjuk tálalni.” Nixon amiatt aggódott, hogy a Tajvanról kötött megállapodás ellenzői „beleköthetnek a végén elfogadott szövegbe, hogy megtámadhassák az egész látogatást”. Ezért nem engedhetik meg, hogy „az ellenzők erős koalíciója” azt állítsa, hogy „azért ment Pekingbe, hogy elárulja Tajvant”. A Tajvanról szóló szöveg nyelvezete, érvelt Nixon, „elég okos” kell hogy legyen ahhoz, hogy lehetővé tegye Kínának, hogy azt állítsa, az Egyesült Államok beleegyezett abba, hogy Tajvan Kína része, neki pedig azt, hogy ne kelljen ezt elismernie a Kongresszus és a közvélemény előtt.
Úgyhogy a sanghaji kommüniké Tajvanról szóló nyelvezete kezdettől fogva tudatos hazugság volt, amit Amerika kért, Kína pedig jóváhagyott.
Ugyanezt Peter Beinart, a baloldali cionista Jewish Currents szerkesztője és a New York Times külpolitikai kommentátora így fogalmazta meg[9]:
Biden egyetlen külpolitikai lépése sem vezethet olyan fontos következményekhez, mint a csendes, növekvő tendenciájú hivatalos kapcsolatfelvétel Tajvannal, ami jelentősen megnöveli a világháború veszélyét.
Ezt annak a diplomáciai fikciónak a felmondásával éri el, amely több mint 40 év óta nagyon jó szolgálatokat tett az Egyesült Államoknak, Tajvannak és a világnak. 1978-ban, amikor az Egyesült Államok [Carter idején] formális diplomáciai kapcsolatot létesített Kínával, Washington beleegyezett abba, hogy azt színlelje: csak „egy Kína” létezik. Az egyezség abszurd volt, Tajvan ugyanis ténylegesen független ország volt, és most is az. Peking számára azonban ez a de facto függetlenség az imperializmus keserű gyümölcse: Japán 1895-ben tulajdonította el a szigetet, és az amerikai 7. flotta 1950-ben megakadályozta az anyaországot abban, hogy visszaszerezze azt. Az amerikai-tajvani kapcsolatokat nem hivatalos szinten tartva, az „egy Kína” fikció hozzásegítette Kínát ahhoz, hogy azt képzelje, lehetséges a békés újraegyesítés. Ami jó ürügy volt arra, hogy ne foglalja el a szigetet.
Mint a Trump-adminisztráció is tette korábban, a Biden csapat fokozatosan kikezdi ezt az alkut. 2020 nyarán a demokraták törölték az „egy Kíná”-ra vonatkozó mondatot a platformjukból. Januárban Biden volt az első amerikai elnök 1978 óta, aki meghívta Tajvan amerikai megbízottját a beiktatására. Áprilisban az adminisztráció bejelentette, hogy feloldja az évtizedek óta érvényben lévő korlátozásokat a Tajvannal létesített hivatalos kapcsolatokat illetően.
Ezek a politikai lépések egyre inkább magukban hordozzák egy katasztrofális háború lehetőségét. Minél inkább elzárja az Egyesült Államok és Tajvan az újraegyesülés útját, annál valószínűbb, hogy Peking erővel fogja azt keresztülvinni. 2005-ben Kína elfogadott egy törvényt, amely háborúval fenyeget arra az esetre, ha Tajvan deklarálná a függetlenséget, és az utóbbi években Amerikának az „egy Kína” politikától való eltávolodására katonai erődemonstrációkkal válaszolt. Mint Graham Allison, a Harvard Kína-szakértője megjegyezte: „Egyetlen kínai nemzetbiztonsági tisztségviselő és egyetlen, a helyzetet ismerő amerikai kormánytisztviselő sem kételkedik abban, akikkel valaha is találkoztam, hogy Kína inkább a háborút választaná, ha különben le kellene mondania egy olyan területről, amelyet a saját nemzeti érdeke szempontjából életfontosságúnak tekint.”
Washington hivatalos politikája Tajvan védelmével kapcsolatban egy kínai támadás esetén a „stratégiai ambiguitás”, az Egyesült Államok ugyanis nem mondja meg, hogyan fog erre válaszolni. A Biden-adminisztráció ennek ellenére jelezte, hogy az amerikai támogatás „sziklaszilárd”, és egyre többen szólítanak fel arra, hogy az Egyesült Államok formálisan is kötelezze el magát a sziget védelme mellett. De akár megteszi ezt, akár nem, nagyon vakmerő dolog azt hinni, hogy Pekinget egyszerre lehet provokálni (az „egy Kína”-megállapodás felmondásával) és elrettenteni (katonai erő alkalmazásával fenyegetve).
Vakmerő és meggondolatlan, mivel ehhez erőre és akaratra van szükség, márpedig, ha Tajvanról van szó, az Egyesült Államok híjával van mindkettőnek. Fareed Zakaria szerint „a Pentagon 18 hadijátékot rendezett Kína ellen Tajvanról, és Kína mindegyikben felülkerekedett”.
Az egyik magyarázat a földrajz. Tajvan nagyjából 100 mérföldre van a kontinentális Kínától, de 5000 mérföldre Honolulutól. A sziget 500 mérföldes körzetében a szárazföldi Kína 39 légi bázissal rendelkezik. Az Egyesült Államok kettővel. A Tajvan segítségére siető amerikai erőknek óriási távolságokat kell megtenniük, és Kínának egy egész arzenálnyi hajók ellen bevethető rakétája van, amelyeket „hordozó-gyilkosok”-nak is neveznek.
A másik ok, amiért az elrettentés önmagában nem fog működni az, hogy Kínának ez fontosabb. 2017-ben a kínai anyaországban élők azt mondták, hogy az amerikai-kínai kapcsolattal járó első számú aggodalmuk Tajvan. Az amerikaiak közt Tajvan az első hét között sem szerepel. A felmérések azt mutatják, hogy miközben a washingtoni külpolitikai elit túlnyomórészt támogat egy Tajvan miatti háborút, az átlag amerikaiak mélységesen szkeptikusok.
Peter Binert okfejtése az alábbi figyelemreméltó gondolattal zárul:
Elismerni Amerika elrettentési képességének a korlátait még nem jelenti azt, hogy magára hagyjuk Tajvant. A sziget egy inspiráló demokratikus sikertörténet; kolosszális tragédia volna, ha Hongkong sorsára jutna. Egy ideális világban Tajvannak természetesen rendelkeznie kellene a függetlenség minden ismérvével. De a szuperhatalmak árnyékában élő kisebb országok gyakran elfogadják azt, hogy külpolitikájuknak korlátai vannak. Az Egyesült Államok soha nem engedné meg, hogy Mexikó katonai szövetségre lépjen Pekinggel. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Beinart nem mondja ugyan ki a bűvös szót, de a megoldás, amit sugall, nyilvánvalóan egyfajta finlandizáció (lásd itt – – és itt) volna. Ez a tipikusan hidegháborús, sőt korai hidegháborús megoldás – számos egyéb ok mellett – ebben az esetben mindenekelőtt azért nem alkalmazható, mert Finnország 1948-ban független államként kötött olyan szerződést a Szovjetunióval, amelyben vállalta, hogy nem csatlakozik semmilyen, a Szovjetunió ellen irányuló szövetséghez, Tajvannal viszont pontosan az a probléma, hogy nemzetközi jogi értelemben nem független ország, de független akar lenni.
Az érdemi akadály viszont az, hogy egy ilyen megoldás sem Kína, sem Tajvan (és az Egyesült Államok) számára nem volna elfogadható, mert Kína nemcsak katonai és külpolitikai, hanem gazdasági-technológiai téren is mindenképpen az anyaországhoz akarja csatolni Tajvant, és legfennebb bizonyos belpolitikai autonómiát engedne meg a számára, azzal a hongkongi típusú feltétellel, hogy a Peking által Kína-ellenesnek minősített pártok és politikusok nem vehetnek részt a politikai életben.
Amerika viszont azért utasítaná el ezt a lehetséges megoldást, mert mint geopolitikai szupremáciájához és globális primátusához ragaszkodó szuperhatalom tulajdonképpen két fronton is “élethalálharcot” folytat az ázsiai regionális hegemóniáját megtörni akaró Kínával, és Tajvan mindkét vonatkozásban kulcsfontosságú a számára. Az egyik a „demokrácia” és „autokrácia” közötti, Bidennek annyira fontos párviadal, amelyben – mint már jeleztem – a tajvani demokrácia puszta léte és fennmaradása a lehető legnagyobb „fegyvertény” Kínával szemben, tehát egyszerűen nem lehet róla lemondani. A másik – talán még ennél is fontosabb – vonatkozás a high-tech vetélkedés, a geopolitikai szupremácia ugyanis egyre nagyobb mértékben függ a számítógépes chipektől.[10] Márpedig a tajvani TSMC óriáscég a világ vezető szilíciumchip gyártó vállalata, amelyre, ugye, Peking semmiképpen sem teheti rá a kezét.
Van itt persze még egy, a szupremácia megőrzése szempontjából végeredményben mind a demokráciánál, mind pedig a technológiánál fontosabb terület: a fegyverkezési verseny, pontosabban annak a bizonyos regionális denial capability-nek az elérése, amelyet a 2018. februári amerikai Kína-stratégia kapcsán korábban (2021. 01. 24.) már említettem.
Ahhoz azonban, hogy Amerika Kínával szemben, annak a közvetlen közelében, vagyis az ún. első szigetlánc vonalában katonailag egyértelmű fölényben legyen, és így hatékonyan elrettenthesse Pekinget bármiféle katonai fellépéstől Tajvannal szemben, az amerikai pénzügyi erőforrások, azaz belpolitikai prioritások oly mértékű átcsoportosítására, illetve átrendezésére volna szükség, amire a Biden-adminisztráció semmiképpen sem vállalkozhat. Ezzel ugyanis az egész Rooseveltet idéző „anti-Reagan” belpolitikájáról le kellene mondania, amit semmiképpen sem tehet meg, hacsak a minden egyebet überelő belpolitikai fronton nem akar látványos vereséget szenvedni.
Marad tehát – két évig? négy évig? – a stratégiai ambiguitás.
A Biden-csapat harcias Kína-ellenes retorikája mindenesetre csak ideig-óráig leplezheti el a lényeget: hogy ti. az amerikai security establishment számára ez túl kevés, és így előbb-utóbb meg fogja találni azt a politikust, aki világosan és félreérthetetlenül képviseli majd az érdekeit. Talán éppen annak a Liz Cheney-nek a személyében, akit éppen ma fognak kipenderíteni a Trumphoz kénytelen-kelletlen még mindig ragaszkodó Republikánus párt kongresszusi vezetőségéből.[11]
[1] A kifejezést Lord Ismay, a Nato első – brit – főtitkára tette emlékezetessé, aki azt mondta, hogy a Nato-t azért hozták létre, hogy „a Szovjetuniót kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartsa”. Ismayt Winston Churchill ajánlotta erre a posztra.
[2] Amerika 1979-ben szakította meg diplomáciai kapcsolatait Tajvannal, és ekkor mondta fel azt a kölcsönös védelmi szerződést is, amely nemcsak egy esetleges fegyveres támadással, hanem a kommunista szubverzióvel szemben is védelmet biztosított Tajvannak. A „demokrácia” védelméről ekkor még nem lehetett szó, Tajvanon ugyanis egészen 1987-ig statárium volt érvényben.
[3] Értsd: azt a felemás, kétértelmű állapotot, amely explicit formában nem utasítja ugyan el az egy-Kína-elvet, de Tajvant ténylegesen külön országnak tekinti.
[4] Washington shies away from open declaration to defend Taiwan. FT, 2021. máj. 5.
[5] Vö. Richard Haass és David Sacks: American Support for Taiwan Must Be Unambiguous. To Keep the Peace, Make Clear to China That Force Won’t Stand. Foreign Affairs, 2020. szept. 2.
[6] A stratégiai ambiguitással kapcsolatos kínai álláspontot lásd itt. A cikk külön, részletes elemzést érdemelne. Most csak annyit, hogy a kínai fél szerint a stratégiai ambiguitás mind Amerika, mind Tajvan, mind pedig Kína politikájában jelen van, és ennyiben az „a Tajvan-szorosi status quo része”. „Ha az Egyesült Államok azt kezdeményezi, hogy saját ’stratégiai ambiguitását’ Tajvan melletti egyértelmű elkötelezettséggé változtassa, akkor a stratégiai ambiguitás sémája az egész Tajvani-szorosban széthullik. Ha a tajvani hatóságok megkapják az amerikai biztonsági elkötelezettséget, azonnal „Tajvan függetlenségére” fognak törekedni. A kínai anyaországnak nem marad semmilyen lehetősége a békés újraegyesítésre, és kénytelen lesz teljes mértékben felkészülni a háborúra.” (When real determination is lacking, the US should maintain ‘strategic ambiguity’. A Global Times vezércikke, 2021. ápr. 14.)
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[7] Gregory Kulacki: What is the secret agreement between the United States and China on Taiwan. allthingsnuclear.com, 2020. szept. 4.
[8] The joint U.S.-China communique, Shanghai. 1972. febr. 27.
[9] Peter Beinart: Biden’s Taiwan policy is truly, deeply reckless. NYT, 2021. máj. 5.
[10] Vö. John Thornhill: Geopolitical supremacy will increasingly depend on computer chips. A Taiwanese semiconductor company lies at the heart of the power struggle between the US and China. FT, 2021. febr. 25.
[11] Liz Cheney a január 6-a előtti napokban fő szervezője volt annak a Washington Post–cikknek, amelyben édesapja, Richard Cheney volt alelnök és tíz volt védelmi miniszter felszólította a hadsereg tagjait, hogy határolódjanak el Trumptól. Liz Cheney esetleges távlati céljairól lásd: Jacob Heilbrunn: Does Liz Cheney actually want to be purged by the GOP? The National Interest, 2021. máj. 5.
