Ha én köztársasági elnök lennék, 2024. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján közkegyelemben részesítettem volna a tanárokért kiálló és jogi retorziókat elszenvedett pedagógusokat, és fogadást adtam volna a pedagógusokért kiálló tanár- és diákszervezetek vezetőinek-képviselőinek. Aligha vannak, akik többet tettek a jelen és a jövő magyar kultúrájáért, mint ők. Nem sorolom fel őket név szerint, mert biztos sokan kimaradnának.
A közösségi és egyéb médiában gyakran nevezték lenézően tüntikézésnek az utóbbi években a tanárok és diákok egy idő után közös megmozdulásait. A pedagógustársadalomnak – ezt így szokták hívni – valóban csak kis töredéke vonult ki az utcákra-terekre esőben-szélben. A nagy többség nem mert aktívan csatlakozni hozzájuk személyesen, mivel féltek, hogy elveszítik az állásukat, s ezzel saját és családjuk egzisztenciáját. Mint kiderült, joggal, mert akik a legmerészebbet meglépték, el is vesztették a munkájukat.
Néhány százan, esetenként néhány ezren álltak ki több tízezerért. A lenézett tüntetéseknek most, a pedagógusi fizetésemelés után százezernyi nyertese és néhány tucat vesztese lett: azok ugye, akik bátrak voltak és kiálltak a másik százezerért, kollégáikért. Nem látom, hogy a közösségi oldalakat és a médiát elárasztanák a köszönetek. Korrekt lett volna egy amnesztia, a jogi retorziók eltörlése. Elismerése annak, hogy kiállásuk jogos volt. A ius murmurandit, a mormogás jogát nem lehet sem betiltani, sem büntetni.
Örültem volna, ha láthatok néhány amnesztiában részesült tanárt belovagolni a Kölcsey Gimnázium udvarára. Azokat, akik tudják, hogy Isten áldása nem elég a balsors és politika sújtotta magyar kultúra jelenéhez és jövőjéhez, de meg is kell küzdeni értük.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 5. számának Páratlan oldalán 2024. február 2-án.
