Pillanatkép
Úgy szeretem a fényképeket – akkor,
mikor mindegyik tigrisként bekap
foga közé egy szeletnyi időt.
Az ő szemükben – mosolyogva úszunk,
széles, derűs csapásokat teszünk a fényre virult ég alatt…
De odalent, a vérző víznek árja tova sodor
az örvénylő homályba.
A szavak
A szavak, óh, egy más világból jönnek:
ezért egészen sosem illenek
mindarra, ami itt lebeg köröttünk,
hasonlóképpen sosem illenek
régi kagylók sem – óh, hajdani sellők
köntösei – durva kövekre…
Maradjon
nekünk minden szenvedésük!
S legyen miénk a hamu furcsa íze,
mikor igézünk szép „szeretlek” szóval
s ajkunkon tudjuk elsuhanó léptét
egy hangnak, mely valahol, más világban
egy isten lehetett…
Gáldi László fordításai
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.
Mistreţul cu colţi de argint
Un prinţ din Levant îndrăgind vânătoarea
prin inimă neagră de codru trecea.
Croindu-şi cu greu prin haţişuri cărarea,
cântă dintr-un flaut de os şi zicea:
– Veniţi să vânăm în păduri nepătrunse
mistreţul cu colţi de argint, fioros,
ce zilnic îşi schimbă în scorburi ascunse
copita şi blana şi ochiul sticlos…
– Stăpâne, ziceau servitorii cu goarne,
mistreţul acela nu vine pe-aici.
Mai bine s-abatem vânatul cu coarne,
ori vulpile roşii, ori iepurii mici …
Dar prinţul trecea zâmbitor înainte
privea printre arbori atent la culori,
lăsând în culcuş căprioara cuminte
şi linxul ce râde cu ochi sclipitori.
Sub fagi el dădea buruiana-ntr-o parte:
– Priviţi cum se-nvârte făcându-ne semn
mistreţul cu colţi de argint, nu departe:
veniţi să-l lovim cu săgeată de lemn!…
– Stăpâne, e apa jucând sub copaci,
zicea servitorul privindu-l isteţ.
Dar el răspundea întorcându-se: – Taci…
Şi apa sclipea ca un colţ de mistreţ.
Sub ulmi, el zorea risipite alaiuri:
– Priviţi cum pufneşte şi scurmă stingher,
mistreţul cu colţi de argint, peste plaiuri:
veniţi să-l lovim cu săgeată de fier!…
– Stăpâne, e iarba foşnind sub copaci,
zicea servitorul zâmbind îndrăzneţ.
Dar el răspundea întorcându-se: – Taci…
Şi iarba sclipea ca un colţ de mistreţ.
Sub brazi, el strigă îndemnându-i spre creste:
– Priviţi unde-şi află odihnă şi loc
mistreţul cu colţi de argint, din poveste:
veniţi să-l lovim cu săgeată de foc!…
– Stăpâne, e luna lucind prin copaci,
zicea servitorul râzând cu dispreţ.
Dar el răspunde întorcându-se: – Taci…
Şi luna sclipea ca un colţ de mistreţ.
Dar vai! sub luceferii palizi ai bolţii
cum stă în amurg, la izvor aplecat,
veni un mistreţ uriaş, şi cu colţii
îl trase sălbatic prin colbul roşcat.
– Ce fiară ciudată mă umple de sânge,
oprind vânătoarea mistreţului meu?
Ce pasăre neagră stă-n lună şi plânge?
Ce veştedă frunză mă bate mereu?…
– Stăpâne, mistreţul cu colţi ca argintul,
chiar el te-a cuprins, grohăind, sub copaci.
Ascultă cum latră copoii gonindu-l…
Dar prinţul răspunse-ntorcându-se. – Taci.
Mai bine ia cornul şi sună întruna.
Să suni până mor, către cerul senin…
Atunci asfinţi după ce creste luna
şi cornul sună, însă foarte puţin.
Ezüst agyarú vadkan
Egy ifjú levantei herceg a vadra
tört sűrű berekben a bokrokon át.
Míg tépte az ág, iszalag hasogatta,
megfútt egy erős szavú csontfuvolát,
s így szólt: – Nosza, társaim, űzzük a vadkant
és ejtsük el őt, az ezüst agyarút,
mert rettenetes csodalény, fene nagy vad;
ki meglövi, hírneve messzire jut.
– Jó herceg – a kürtösök így okították –,
nem jár soha erre a kan, kire vársz;
jöjj, űzzed a szarvasünőt vagy a borját
vagy nyúlra, szelíd szemű őzre vadássz. –
Ment, ment mosolyogva tovább csak a herceg,
fürkészte a sűrűt, az ágasbogasat,
nem vonta fel íj idegét, ha a rejtek
mélyén a hiuz vagy a róka hasalt;
ám egyszer a bükkök alá betekintve
így szólt: – Ide nézzetek, itt a kan, itt
a táltos ezüst agyarú; lesi szinte,
hogy földre terítik-e nádnyilaink.
– Jó herceg – a szolga felelte morogva –,
nem vadkan az, árny csak a lombok alatt.
– Légy csöndben – a herceg ekképp csitította;
ő látta a két ragyogó agyarat.
És mentek előre, s az ifjú megint csak
így szólt: – Ide nézzetek, itt a kan, itt
horkol heverészve ölén a csalitnak,
hadd lám, leterítik-e vasnyilaink.
– Jó herceg – a szolga felelt mosolyogva –,
nem vadkan az, egy halom őszi avar.
– Légy csöndben – a herceg ekképp csitította;
ő látta, hogy ott az a fényes agyar.
És mentek a fenyves alatt, ahol ismét
így szólt: – Ide nézzetek, itt a kan, itt
a táltos ezüst agyarú; nosza, szívét
járják hamar át a mi tűznyilaink.
– Ej, herceg – a szolga felelt vigyorogva –,
nézd meg, csak a hold süt az ágakon át.
– Légy csöndben – a herceg ekképp csitította;
ő látta a kan hegyes érc-agyarát.
És akkor, a kék-lila csillagos estén
szomj-oltani hogy le a vízre hajolt,
egy kan nekiront, s agyarát belevervén
vérével itatja a földön a port.
– Miféle vadállat ez itt, ki ledöntött,
s nem hagyja keresni az én vadamat?
Miféle madár sirat engem; örökzöld
mért fed be, miképpen a vermet a hant?
– Jó herceg, ez ő, az ezüst agyarú volt.
Épp ő sebzett meg, a rég keresett;
űznék a kopók, de hiába, megugrott.
– Légy csendben – a hercegi ifjú felelt -,
míg elhagy egészen a hűtelen élet,
hadd szóljon a tiszteletemre a kürt. –
És akkor a hold feketén elenyészett,
s az éjben a kürt szava lassan elült.
Fordította Veress Zoltán