– aki olyan csendben, feltűnést kerülően távozott közülünk, ahogy nagy jelentőségű munkáját is végezte.
Hadd mondjuk el most, ha már életében erről nem szóltunk: Guzner Miklós a két világháború közötti és az azt követő időszak hazai magyar közélete nagy nemzedékéhez tartozott. Széles látókörű értelmiségi, minden igaz, haladó megmozdulás támogatója és felkarolója, a kolozsvári újságíróklub „baloldali” asztalának állandó tagja, Gaál Gábor bensőséges barátja, és nehéz napjaiban támogatója, a régi Korunk munkatársa, a Vásárhelyi Találkozó résztvevője, a MADOSZ tagja, Józsa Béla, Kovács Katona Jenő, Antal Márk munkatársa. Kolozsvár város főorvosa 1944 végén s az azt követő év elején.
Guzner Miklós jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön a Marosvásárhelyi Orvosi Intézet Fogászati Kara. Nem mindennapi tett volt érett fővel a megszokott, kialakult életmódot, munkakört otthagyni Kolozsvárott és Vásárhelyre átköltözni, hogy diákokat tanítson, miközben maga is tanult, hogy a Fogpótlástani Klinikát a korszerű funkcionális szemlélet jegyében vezesse, a szakorvosok képzését mintaszerűen irányítsa. Előadásai a szabatos, tökéletes formába öntött korszerű ismeretátadás mintaképei voltak.
Nem tudok másként rá gondolni, csak mintha még élne, s ha kedvem támad, bármikor átmehetek klinikai szobájába, és fogkezelés ürügyén örülhetek annak, hogy ilyen tiszta szívű, művelt, igaz hitű, kitűnő humorú emberek is léteznek e világon.
De szoktatnom kell magamat a valósághoz! Kosztolányival ismételgetem: „Többé soha – nem gyúl ki halvány, furcsa mosolya”.
Szegénynek érzem magam, kifosztottnak. Mindannyian – hazai értelmiségiek – szegényebbek lettünk Guzner Miklós professzor távozásával!
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.