A tudomány és művészet egymáshoz való közeledése, kölcsönös hatása, valamint dialektikus fejlődése ma már a társadalmi tudatformák e két nagy területének minden ágában érezhetővé vált. Ennek a ténynek a szükségszerű jellegét bizonyítja a lélektan és irodalom közötti kapcsolat is, ami különösen a XIX. század közepétől, az első lélektani laboratóriumok megalapításától és ezzel együtt a pszichológiának önálló tudományként való megjelenésétől válik kölcsönössé és szükségszerűvé.
Mindamellett, hogy a tudományos lélektannak rövid, önálló története van, fejlődése a filozófia kereteinbelül már az ókorban megindult, és mint az emberi természetet tanulmányozó diszciplína hatást gyakorolt az irodalomra.
Az ember lelki élete megértésének és feltárásának első kísérleteit már a nagy görög gondolkodóknál, valamint a sajátosan emberközpontú ókori görög irodalomban is megtaláljuk. Hippokratésznek a temperamentumról alkotott elmélete, Arisztotelésznek és Platónnak a pszichikai képességekre vonatkozó metafizikai spekulációi, Theophrasztosz karakterológiája, de Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész drámái, Arisztophanész komédiái vagy Homérosz eposzai is a lelki élet megismerésére irányuló próbálkozások bizonyítékai.
E két diszciplína közötti reláció az egymást követő történelmi korokban hangsúlyozottabbá, körvonalazottabbá válik. A filozófiai teóriákban tovább élő és fejlődő pszichológiában az ellentétek átalakulnak ellentmondásokká. Nem a képzelet-világ materializálódott alakjai (az istenek és a tőlük igazságot váró ember), hanem reális lények, ember és ember között vagy magában az emberi lényben (az ösztönök és a társadalmi normák vagy a testi és lelki fejlődés között) jönnek létre ellentmondások. La Bruyére karakterológiája már előrehaladott lépcsőfokot jelent ebben az irányban. Az emberi létezés kiteljesedésének megfogalmazását és művészi formában való, de szinte tudományos értékű meghatározását Cervantesnél, Moliére-nél, de különösen Shakespeare-nél már megtaláljuk: az emberi lényt dialektikus kölcsönhatásokban és nem maszkkal szimbolizáló metafizikus beállításban látják. A megoldások prométheuszi egyszerűsége bonyolulttá, kiszámíthatatlanná válik, mint Faustnál. Az emberi lét dialektikáját az ókori tragédiában csak megérezték, míg az ellentétek egysége és harca a modern drámában, különösen Goethétől napjainkig, központi problémává válik. Az egyetemes kölcsönhatás dialektikája a modern korban a drámán túl behatol a regénybe, valamint a zenébe és a képzőművészetekbe is. „A szellemi javak birodalmában – mondja Lamprecht – egy korszak stílusa a zenében vetődik előre, ahonnan átmegy a képzőművészetbe, majd az irodalomba és csak legutolsósorban a tudományba.ˮ A dialektikát a művészetek csak megérzik, míg a tudomány és filozófia már magyarázatot keresnek. A teljes magyarázatot Hegel (idealista formában), majd Marx és Engels (a materializmus perspektívájában) adja meg. Ezzel magyarázható, hogyaz emberi lét shakespeare-i és goethei dialektikus megfogalmazása csak korunkban hatol be a pszichológiába.
A filozófia keretein belül inkább elméleti síkon fejlődő lélektan az első pszichológiai laboratóriumok megjelenésétől önálló tudományként, új módszerekkel kezdi vizsgálni a lelki élet minden jelenségét. Több tudományággal lép szoros kapcsolatba, és számtalan irányzata alakul ki, mely sajátos kutatási módszerekkel, elképzelésekkel próbálja tisztázni az ember lelki életének bonyolult labirintusát, és szükségszerű hatást gyakorol az irodalomra.
Maga ez a kölcsönhatás is, mely e két diszciplína között létezik, kutatási tárggyá alakul. Így jön létre a művészetpszichológia, mely sajátos szempontokból vizsgálja többek között az irodalom és a pszichológia dialektikáját, magyarázatot ad az alkotó és alkotás lélektanával, az olvasó művészi élvezetével stb. kapcsolatos lelki jelenségekre.
A század egyik, a szellemi élet szinte minden területére hatást gyakorló irányzata a freudizmus volt, melynek az emberről alkotott felfogása az irodalmat sem kerülte el. Számtalan író (az élvonalban Thomas Mann-nal, O’Neill-lel, André Gide-del és másokkal) műveiben tudatosan alkalmazta a freudi pszichológia lélekábrázolását. A személyiséglélektan Freud, valamint közvetlen követői, Adler és Jung munkássága következtében túllép a lelki jelenségek introspektív tanulmányozási módszerén. Pavlovval kezdve bevezetik az extrospektív módszert, mely kiegészíti, teljesebbé teszi az előzőt és nagymértékben hozzájárul a személyiségről alkotott nézetek tökéletesítéséhez.
A pszichológia időközben számos tudományággal, például a szociológiával, antropológiával stb. teremt szoros kapcsolatot, melynek következményeként növeli a kutatási szempontok számát, és az embert társadalmi, biológiai és kulturális környezetében tanulmányozza.
Az újabb irányzatokon keresztül, mint a fejlődéspszichológia, a differenciális lélektan, valamint az abnormális és patologikus jelenségek pszichológiája, eljutunk az ember lelki életéről alkotott mai felfogásunkig, mely a személyiséglélektanban kristályosodik ki, és melynek kialakulásában minden irányzatnak kivétel nélkül nagy jelentősége volt. Mindezek az irányzatok nagy hatást gyakoroltak századunk irodalmára. Joggal állítják, hogy századunk irodalmát a lelki élet felé fordulás, a lelki élet mélyre ható boncolgatása jellemzi. De téves dolog volna a polgári irodalomban időnként megjelent torz valóságábrázolást, a tudományos lélektani igazságok denaturalizálását a pszichológiai irányzatok hatásaiban keresni. Az individualizmust, az abnormális pszichikai jelenségek túlzott ábrázolását, az elembertelenedést, a szorongás és a félelem kifejezését – mint a polgári irodalom sajátosságait – elsősorban a társadalmi és politikai körülmények hatásával kell magyarázni.
Mind az írónak, mind az olvasónak abszolút fogékonynak kell lennie a kultúra hagyományaival és fejlődésével szemben: fel kell halmoznia bizonyos tudásanyagot, hogy érzékelhetővé váljon számára a reális élet minden mozzanata. Itt, ezen a ponton hat a lélektan és általában a tudomány a művészetekre. Ahhoz, hogy a kultúra és egyben az irodalom is életképes legyen és harmonikusan fejlődjön, a reális élet tükörképe kell hogy legyen, melyben az Igazság, a Jó és a Rossz a megfelelő helyet foglalja el. Ezek felcserélését, téves elhelyezését – habár a polgári irodalomban mint negatív élettípusok és érzelmek is jelentkezhetnek – nem tekinthetjük uralkodónak, életképesnek, mert, ahogyan McLeich mondja „nem a reménytelenség és az abszurd filozófiája vitte az embert a kozmoszba, hanem az emberiesség, a jobb jövőbe vetett hit…ˮ
A szocializmusban élő embernek minden lehetősége megvan arra, hogy személyiségét a társadalom és az egyén összhatásában pozitívan bonkoztassa ki, optimizmussal tekintse a jövőt, melyet ő alkot: a kommunizmust. Ennek a ténynek hű kifejezője a dialektikus materializmusra alapozott pszichológia, valamint a szocialista országok marxi-lenini ideológiával átfűtött, új embert ábrázoló irodalma.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.