Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Orbán Balázs értéke a fotódokumentáció szempontjából közismert tény. De az még közismertebb, hogy a legendás székely személyiség érdeklődése annyira sokrétű volt, hogy a világ megismeréséről az ő esetében egyáltalán nem lehet egysíkúságról, szakbarbárságról beszélni.
Ezt a sokoldalúságot domborítják ki többek között földijei egy kevéssé ismert, nem is nagy forgalmú emlékkönyvben, amely 1929-ben jelent meg Székelykeresztúron, a helybeli Kaszinó közhasznú pénzügyi vállalkozása folytán, merthogy akkor ünnepelték a „legnagyobb székely” születésének centenáriumát.
A könyv az elsők között közelíti meg több szempontú kutatások révén a felvételen látható Orbán Balázst és munkásságát. A fotó eredetét a szerkesztők csak annyiban tüntetik fel, hogy a kliséket a Pásztortűz és a Véndiákok Lapja szerkesztői engedték át a kiadványnak. Helye mindenek előtt azért van itt a Fotótanúban, mert arról ad hírt, hogy milyen képreprodukciós minőségben dolgoztak azokban az években Erdélyben az akkori nyomdák.
Az emlékkönyv bevételét a szerkesztők a Székelyföld leírása új kiadására szándékoztak fordítani. Még megemlítendő, hogy a kötetben szerepel Kelemen Lajos egy tanulmánya a történetíró Orbánról, illetve Tompa László erdélyi költő egy kevéssé ismert alkalmi verse, amivel az ünnepelt szellemét köszönti:
Alkalmi vers,
Orbán Balázs 100-ik születésnapjának székelyudvarhelyi ünnepére.
Irta és 1929. február 3-án előadta:
Dicsérem őt, ki száz év távolán át
Tekintget most bölcsőjéből felénk.
De hogy dicsérjem? S lehet-e dicsérnem
A minden dísztől húzódó szerényt,
Ki rangján, módján alul mostohán élt,
Hogy annál többet tehessen fajáért?
S kiknek dicsérjem? Ő igénytelen volt —
Míg most gyönyörre les a kor fia.
Önzés füt. Köztünk az Ember Fiának
Fejét sincs hová lehajtania.
Más feje alól a párnát kiszednők —
Ki látna hát ma benne követendőt?
S riaszt egyéb is! Látom véreimnek
Hajóra szálló csüggedt rajait…
Mennek, ha túl a tengeren javulna
Sorsuk, mely őket sujtolja itt.
S véreznek künn, mig a farmok, s a gyárak
Roncsai lesznek, s haza — halni vágynak!
S én mégis itt — kétségek éjszakáján —
Egy szép csillagot bízva nézek el.
S rámutatok: Testvéreim, e csillag,
Amely után most nekünk menni kell,
Mint követtek egy mást a szent királyok:
Számunkra ez váltságunkról zálog.
E csillag: az ő tündöklő erénye,
Az önzetlen, tüzes fajszeretet.
Mely őt örökké ösztökélte, úgy hogy
A munkában nem ismert szűnetet.
Volt: mindig-hő vas és egyben: kovácsa!
Így gondoljunk ma mind Orbán Balázsra!
(A címlapról: Ki volt Orbán Balázs? Emlékezés a legnagyobb székelyre, Kiadja a Székelykeresztúri Kaszinó Ára 40 Lei. E munka jövedelmét a Székelyföld leírásának új kiadására fordítjuk.)
