Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Két időben jól elválasztott kor lenyomata a két felvétel.
Az első a két világháború között készült, a másik a kétezres évek legelején. Mindkettő a Békás-szoros bérceit ábrázolja. Ritmusuk, grafikájuk, s talán még üzenetük is szinte ugyanaz: a mostoha körülményekkel dacoló megmaradásról nyújtanak bizonylatot.
Az első kép a híres székelyudvarhelyi Kováts-napfényműterem egykori mestere, Kováts István munkája, és egy 1940-ben második kiadását megért kötetben bukkantam rá – Dr. Lévai Lajos református tanítóképezdei tanár Székelyföldi képek című könyvében. A könyv szinte valamennyi fotóját a legendás fotográfus készítette, aki köztudomásúlag nagy természetjáró hírében állott, és mindenhová magával cipelte fotografáló felszerelését, ami abban az időben bizony tekintélyes terjedelmű volt, nem keveset nyomott! A remek rajzú, puritán szépségű felvétel egyetlen hibája a kolozsvári Minerva nyomda ritkás raszterű nyomólemezeiben rejlik, de ezek sem tudják elrontani az összhatást.
A második kép szerzője Daczó Dénes, az egykori RMSZ egykori csíki tudósítója, aki maga is szeretett mindent lefotografálni, amerre csak megfordult. Párhuzamos szerepeltetésük nem követ semmiféle értékegybemosást; Kováts István mester és életműve ettől még ott fog ragyogni a székely fotográfia egén.
Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a Békás-szoros mint téma mennyire kötelezővé teszi – még a színes digitális technika esetében is – a visszafogottságot, a fehér-fekete tónusok elfogadását. Hiszen ahol nincsen tobzódó élet, csak szikárság és lépten-nyomon feszülő ellenállás, ott a színek se játszanak igazán az ember keze alá, s be kell érnie azzal, amivel beérték a fotográfia úttörői – a nap mindenkori fény-árnyék ajándékával.
