Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Szeretem hallgatni, megismerni egy-egy fotó keletkezéstörténetét. (De ugyanígy vagyok más műalkotásokkal, legyen az irodalmi, képzőművészeti, zenei, színpadi stb.)
Pedig vannak, akik határozottan állítják: a művet nem szabad túlmagyarázni, a műnek önmagáért kell beszélnie, önmagát kell kifejeznie. Minden magyarázó, pótlólagos szó fölösleges. Lehet, de azért az alkotáslélektan mégis csak kedvezően segíti elő a műértést, hozzájárul valóság és művészi átlényegítés közötti kapcsolatok, hidak feltárásához.
Ezért aztán a XIX. HMKK fotótábor (Külsőrekecsinben tartották, moldvai magyar csángó faluban) résztvevőit megkértem, hogy egy-egy szívüknek kedves, a tábor során készített képükről mondjanak el néhány keletkezéstörténeti adalékot.
A Csíkszeredában élő Veres Nándor fotóriporter ezt fűzte itt látható fotójához:
„Éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban elkaphassam a mögöttem szüretelő asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép. Az a tény, hogy az ottaniakkal együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, a kapcsolatunkat s a fotózást is bensőségesebbé, harmonikusabbá, autentikusabbá tette.”
