Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Október 6-a minden évben olyan a számomra, mint egy huzatos lehellet, némi dohossággal, ami felkavarja körülöttünk a levegőt.
Harcot idéz, mely elbukott s amit azóta is siratnak magyarságszerte, de valahogy mégis méltósággal, mintha ünnepelnének. (Érdekes ez a vereségekből mindig győzelmeket faragó, önvédelmi reflex!)
1849. október 6-ának mementója, amit Zala György tervei alapján Aradon állíttattak fel 1889-ben, a nevezetes/hírhedt Szabadság szobor (kinek az egyik, kinek a másik… attól függően, melyik oldlon állt a negyvennyolcas szabadságharc idején).
Sorsát mindenki ismeri, hiszen 1925 után 2004-ig volt elrejtve, előbb a várban, aztán mindenféle hátsó udvaron, szétdarabolva, megcsonkítva, mintha csak egy kiszuperált építőállvány lenne, amit bármikor le lehet írni a vállalati leltárból.
Az itt látható, a szoborcsoport néhány alakját ábrázoló fotó 2002 októberének végén készült, Csomafáy Ferenc kolozsvári fotográfus jóvoltából, aki az akkori Romániai Magyar Szó tudósítójaként az erdélyi képi eseményeket és történéseket dokumentálta a lapnak. Akkoriban már megindultak a tárgyalások a magyar és a román kormány között, hogy a magyar nép történelmében fontos szimbolikus és tárgy szerepet játszó emlékmű visszakerülhessen eredeti helyére. Az akadály az volt, hogy a román történetírás azzal intézte el mostanig a 48-as mártírok ügyét, hogy azok közönséges gyilkosok voltak… Hiába, a szemben álló táborok nehezen ismerik el egymás hőseit.
Két év múlva az egyezség szerencsésen létre jött. A szobor újra áll, egy megbékélési emlékparkban, szembe a román törekvések harcát jelképező újkeletű szoborcsoporttal. Én valahogy ezt a dokumentumértékű fotót tekintem a tanúság velejének: ránézek és az jut eszembe, hogy az utóbbi közel száz évben mint kivetett koldusokként játszott velünk a történelem.
1905-ben halt meg az utolsó szemtanú, aki valamilyen ravaszkodás folytán végignézhette az aradi tábornokok kivégzését. (Amíg a fotografálás nem terjedt el, szemtanúk emlékezete őrizte az események romlékony „nyomatát”…)
Történészeink közben kiderítették, hogy a szabadságharcnak sokkal több mártírja volt, mint ahányat Aradon kivégeztek. Az csak a szimbolikus megtorlás volt – hiszen mára 123 áldozatot azonosítottak, névvel vagy anélkül. S kivégzések még 1854-ben is történtek…
