Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Ezt a képet kinagyítva (klikk rá!) érdemes nézni, mert minden egyes részlete és mozzanata, a rajta szereplő személyek egy mély értelmű dokumentum alkotó részei.
A fotó Külsőrekecsinben készült, a Szarka család portáján. Az első sor közepén ülő Szarka Márton asszonyát vesztette el hat héttel korábban, a Bálint Zsigmond fotóművész beállította és készítette emlékképen a hat hetes megemlékezésre összegyűlt családtagok mellett, mögött és között a külsőrekecsini fotótábor hat tagja is felsorakozott, ugyanúgy feltartva a megemlékezés gyertyáját és kalácsszeletét, mintha közös gyászban egyesültek volna.
A HMKK (Hargita Megyei Kulturális Központ) XIX. fotótábora ugyanis, az addigiaktól teljesen eltérően arról szólt, hogy a faluba érkező fotósokat vegyes érzelmekkel, nem egyszer gyanakodva és sanda szemmel fogadó rekecsiniek pár nap alatt azáltal fogadták maguk közé, hogy a hegyen túlról érkezett művészemberek nem átallottak fizikailag is részt venni a falu népének erőfeszítésében: a százvalahány meghívottal lezajló megemlékezés előkészítésében, a szüretben, cipekedésben, kenyérsütésben, különböző otthoni munkákban, mintha csak a családhoz tartoztak volna. Ez a természetes beolvadás a fotók tárgyául szolgáló szegény, de szorgalmas rekecsiniek mindennapjaiba segítette annak idején Ádám Gyulát és Barabás Zsoltot, amikor jóval 1989 előtt, amikor még erősen tiltották a csángókkal való közvetlen érintkezést s evégett a csángókat is jócskán megfélemlítették, nem a szavak és az észérvek, hanem a cselekvő szolidaritás nyitották meg a rekecsini szíveket.
A tanulságot a tábort vezető Ádám Gyulának sikerült átplántálnia társaiba.
Ilyen körülmények között szinte maguktól készültek a tábor képei, remekebbnél remekebb látleletei a mai csángó falu életerejének és magára hagyottságának, népe szorgalmának. A fotósok mintha csak saját életüket dokumentálták volna a rekecsiniek életmozzanataiban, s egy új, másfajta művészi magatartásnak tapostak utat, amelyen döntő állomásnak bizonyult a Szarkáné halálára való közösségi emlékezés – a memento mori…
