Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
2001. október 16-án a magyar külügyminisztériumban mutatós s fölötte izgalmas könyvet mutattak be, a szerző jelenlétében, aki nem volt más, mint a KM szóvivője, dr. Horváth Gábor diplomata. A könyvbemutatón részt vett az akkori magyar külügyminiszter, Martonyi János is, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövetével, Nancy Goodman Brinker asszonnyal együtt.
A Romániai Magyar Szó budapesti tudósítója jelen volt az eseményen, sőt dedikáltatott is a szerkesztőségnek egy tiszteletpéldányt a szerzővel, aki könyvében a szeptember 11-i merényletnek állított emléket, méghozzá avatottan, hiszen a példátlan terrortámadás idején személyesen is átélte a történteket, ugyanakkor diplomata voltából eredő kapcsolatait gyümölcsöztetve, ír arról, miként élték meg politikusok, államférfiak, közéleti személyiségek, az események szereplői, az áldozatok, de egyszerű emberek is azokat a hihetetlen pillanatokat és arról, ahogyan most látják a történeteket, azok következményeit. A könyv rekordidőben, gyakorlatilag egy hónap leforgása alatt jelent meg, nagyszerű sajtófotókkal, amelyek szerzőit sajnálatosan nem tüntette fel a könyv. Megszerzésük nem jelenthetett különösebb gondot dr. Horváth számára, ugyanis személyesen is kötődik Amerikához, évekig dolgozott diplomataként London és Washington mellett Dublinban és Ottawában, számos tanulmányában foglalkozik az amerikai külpolitika történetével. Egy évvel a szeptemberi terrortámadás után pedig, nagyköveti rangban rábízták a Magyar Köztársaság New York-i fõkonzulátusának vezetését…
Örvendek, hogy sikerült kimásolnom a könyvből néhány jellegzetes illusztrációt, amelyek közül az itt mellékelt remekül közvetíti azt a világméretű, lebénulásos döbbenetet, amivel azokban a pillanatokban mindannyian szembesültünk. Az utca szélén ülő, a robbanás malteres hamujával behavazott férfi, aki egy pompeji áldozatra emlékeztet, ölében a nyitott diplomatatáskával, amelynek tartalmát ellenőrizni próbálja, ugyanakkor minden értelmes emberi cselekvésre képtelen az esemény és a látvány sokkjától – ez többet és mást mond arról, aminek már-már hihetetlen képei megtöltötték a világ sajtóját.
Ez a kép egyúttal azt is jelzi, hogy a dolgok, az események mögé pillantó igyekezet minden esetben – legyen az íróé vagy fotósé – hosszú élettel, maradandósággal ruházza föl a pillanat megörökítésének krónikáját.
