Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Stockholmból kitartóan küldözgeti fotóit Gergely Tamás prózaíró, tudván, hogy örömet szerez velük nekem. Hiszen ő is azért készíti őket, mert van gépe és szereti észrevenni az utcán, amerre jár, a banálisban a dekoratívot, a látványszerű, olykor az ikonnal felérő képi absztrakciót.
Hol egy villanykapcsolót örökít meg, hol meg egy furcsa fényű utcai lámpát, két csavarfejet egy falfelületen, egy sakktáblára emlékeztető kanálisfedőt, egy szabálytalanságában is érdekes vonalú, fű benőtte kockakövet, fény és árnyék válaszútját, egy drapéria fodrozódását, egy porcelántányért két körömvirággal, egy bábszínház rögtönzött színpadát és még annyi mindent.
A minden nála valóban minden, sőt még azon túl is egy kicsi, de ezek a halak valahogy túltesznek a többin, ahogy a morzsalékjégben, örök hallgatásra és mozdulatlanságra ítélve méláznak a világ folyásán. Ami nem is igaz, mert csak beleképzelés, a fotó kettős dermedtséget rögzít: a fizikális valóságosat, amely az asztali sorsra ítélt halaknak jutott a fotóstól függetlenül, és egy másodikat, egy szellemit, amit a fotó „jege” tart fogva.
Az ilyenfajta témaválasztás a konkrét költészethez közelíti e törekvést, amikor a szavak és a nyelvi elemek önmagukat fejezik ki, önmagukat jelentik, még az idő felől is pontosan elszámol a szerző, rögzítve dátumot és pillanatot, és a végén mégiscsak eljutunk ahhoz a többlethez, amit a művész furfangosan a konkrét világ mögé állít…
