Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy fotográfus neve, amely kevésbé ismerősen hangzik – a Henryk Ross-é. Azé a lengyel zsidó fotósé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt fenn a jelenkor emlékezetében.
Azé a valósághoz ragaszkodó, a hírhedt náci bűnös, Eichman leleplezésében fotóival tanúságot vállaló alkotóról, akinek nagy értékű gettóképeit 2004-ig nem lehetett nyilvánossá tenni, a közvélemény idegenkedése miatt.
Páratlan értékű és mennyiségű gyűjteménye, amelyet a Statisztikai Hivatal égisze alatt hozott létre, ma a nácik „megálmodta” gettóélet egyik ritka dokumentuma, csak úgy élhette túl a háborút, hogy Ross a saját kertjében mélyen elásta a negatívokat, majd a békekötés után hazatérve kiásta az épen maradt anyagot.
Csakhogy a fotók bemutatására akkor még nem érett meg az idő. Azok, akik maguk is túlélték a halálgyárak borzalmait, idegenkedve és értetlenül álltak a Ross ábrázolta gettóélet előtt, amelynek egyes jeleneteiből, a helyzet minden tragikuma és megalázó volta ellenére, csak úgy árad az életöröm. Mosolygó gyerekek, dolgozó asszonyok, születésnapi ünnepség, csókolózó pár, virágzó ágak, békés, sárga csillagot viselő rendőrök – mi ez, ha nem a nácik felmentése, a holokauszt rózsaszínbe vonása?
Kínzó dilemma ma is, gyötrő viták tárgya, hogy mi az erkölcsösebb magatartás a művész részéről: tanúságot tenni a pillanatról, amely sokszor nyomtalanul suhan el fölöttünk, vagy kivárni a történések végét és olyannak láttatni múltbeli eseményeket, amilyennek azokat mai tudatunk megkívánja?
Vétett-e egyáltalán Ross a saját fajtája ellen?
Ábrázolta annak élniakarását, és nem csak szenvedését? A rendőrt és az áldozatot játszó dundi kisfiúk (fent) „bűne” az lenne, hogy túl kövérek. Nem illusztrálják magát a szenvedést? Hogy atipikusak?
Hasonló lehet a kifogás a születésnapi fotó (lent) ellen is, amelybe nem nehéz belemagyarázni, hogy megszépíti a gettólakók sorsát, életét, mintegy legitimálja azok tetteit, akik tudatosan eltervezték nagyszámú zsidó lakosság kipusztítását.
(Pedig a művész többet is kockáztatott: amikor már javában működtek a halálgyárak, titokban következetesen tovább dokumentálta a zsidóság szenvedését, a legembertelenebb tetteket, az áldozatokat, a tömeggyilkosságokat…)
Ma már Ross fotóit szükséges dokumentumoknak tekintik, tanúságnak, rendhagyó művészi teljesítménynek, felelős tettnek, amely mindvégig az ember ama csodálatos tulajdonságáról szól, hogy a legnagyobb bajban is képes fenntartani, megőrizni az élet, a szeretet szikráját, reményét.
A lodzi gettóban élő több mint 200 ezer lakó közül alig tízezer maradt életben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Ross kamerájába nézők közül szinte egyetlen sem maradt életben…
