Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
A képen 1924-et írunk, nyár van, a folyó a Nagy-Küküllő, amint Erzsébetváros határában éppen elhömpölyög. A víz fölött mintha könnyű pára lebegne, de lehet, hogy a fotó ismeretlen készítőjének technikai felületessége vagy a kép megőrzésének nem megfelelő körülményei okozzák a látványra telepedő homályt.
Ha így van, ha úgy van, az eredmény maga az a történelmi sejtelmesség, ami az eltelt közel kilencven évet egymástól elválasztja. A képen ábrázolt személyek azonosítása is körülményes, hiszen valamennyien a föld alatt nyugszanak: apai nagyapám néhány testvérét és hozzátartozóit ábrázolja, anélkül, hogy teljes lenne a családi létszám.
Az erzsébetvárosi családi fészekben időnként – mindenek előtt nyáron – összegyűltek valamennyien, mint egy nagy táborban, ellensúlyozni az otthon ragadt néhány lánytestvér magányát.
Egy élhető, bár erősen vidéki élet volt akkoriban Erzsébetvárosban, amely valamikor jobb történelmi időket is látott. Igaz, hogy dúlások is veszélyeztették, szabadrablások fosztogatták, de túlélt minden megpróbáltatást.
A huszadik század negyvenes éveinek végén magam is vendége voltam néhány nyáron az erzsébetvárosi Cseke-kúriának, s ha megerőltetem az emlékezetemet, talán még e partszakaszt is lelki szemeim előtt látom, mert az egyik nyáron fürödni is elvittek magukkal a felnőttek, de nagyon féltettek a mély víztől, legőszintébb bánatomra…
Lehet, ha e kép nem kerül a kezembe, talán az emlék is elvész valahol, de ez a sápadt tanúság valahogy fölerősítette bennem azt a csöndes erdélyi zugot, melyben ma már a család egyetlen tagja sem él, s amely jelenében is inkább már csak történelem.
