Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Neve már-már áruvédjegy (amiért József Attila annyira neheztelt a korra, de hát ez van…), többen ismerik külföldön, mint gondolnánk – zenei oktatási módszere révén.
A Magyar Fotográfiai Múzeum értékes fotógyűjteménnyel örvendeztette meg mindazokat, akik egy-egy érdemes témáról (eseményről, személyről, tájról stb.) szeretnek minél több látnivalóban részesülni.
Kodály Zoltán (1886-1967) élete és munkássága most honlapon is felidézhető, a legjobb magyar fotósok által megörökítve s a múzeum munkatársai által összegyűjtve…
A honlapon is elérhető gyűjtemény-bemutató bevezetőjében Tóth Balázs Zoltán megjegyzi: amennyire ismert Kodály mint zeneszerző és pedagógus, fotós ábrázolásáról kevesen tudják, hogy igen magas művészi színvonalat képvisel – éppen azáltal, hogy szerencséje volt a legjobb magyar fotográfusokkal.
S közöttük is Vámos Lászlóval, akinek Kodály-portréiról így vallott a neves pályatárs, Gink Károly (1969-ben):
„Ezekből a képekből érzem, hogy Vámos nem egy felületes fotográfiai délután alkalmával készült felvételeket mutat itt be, hanem hogy ezzel az emberrel szinte együtt élt, ezt az embert gondjaiban, bánatában, örömeiben is, napokon, heteken keresztül kísérte. Ezekben a képekben benne van az a nagy tisztelet, az az emberi alázat, ahogy Vámos László Kodály Zoltánt tisztelte, szerette.”
Az itt látható Vámos-képen aztán minden rajta van: a Kodály-mítosz és a valóság is, a maga festői zsúfoltságában. A szép, vonzó férfi és az örök gyermek is. Az újra és újra életre kelő fekete-fehér legenda…