Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Nemrég a torontói Ontario szépművészeti galériában jártam (a nagy rövidítési divatban most úton-útfélen úgy hirdetik: AGO), a közönség számára ingyenszerda volt éppen, délután 6-tól este fél 9-ig, hatalmas sorban várakoztak az emberek a bebocsátásra… (Nincs veszve a kultúra, mert az csak az egyik szimptóma, hogy drágán nem fűlik az ember foga hozzá, de olcsón, a szabad élvezet kedvéért még sokaknak kell…)
Besodródtam hát a tömeggel, 1994-ben jártam itt utoljára, ahhoz képest nagy belépítészeti átalakítások történtek, de még inkább anyagbővítés és -átrendezés, az őt megillető helyre került a fotó, amiből most már a galéria mintegy 40 ezer darabot mondhat magáénak a nyilvánosság előtt.
Példás az a figyelem, amivel a múzeum munkatársai a dokumentáris, az eseményfotó felé fordulnak, s eléggé meg nem becsülhető részeként a helyi és a világtörténelemnek.
A fotórészleg egyik faláról Irving Penn amerikai fotóművész (sz. 1917) döbbenetes alkotása tekintett velem farkasszemet, amely két perui gyermeket – testvéreket – ábrázol, valahonnan a legalsóbb néprétegből, akik a maguk személyiségének önkéntelen tudatában, ha mezitláb is, de a legnagyobb méltósággal néznek a fotográfus szemébe, aki világéletében a divatfotózásból élt, (sokáig a Vogue fotósa), életében rengeteget utazott, úti képei is maradandóak. Egy szakdolgozat szerint az elsők között volt, aki fehér vagy szürke drapériát használt háttérnek, és így a kép egyszerűségében még jobban kiemelte a témát. Bár nagyon jól értett a lámpákhoz, legtöbbször mégis az ablakon bezúduló napfényt használta képeihez.
Perui kettős portréjával az érdeklődő, a megélhetésen jóval túllátó művész benyomását tette rám, no meg azzal, hogy ugyanolyan elmélyültséggel komponálta meg e kordokumentumát, mintha Truman Capote vagy Marlene Dietrich, netán Igor Sztravinszkij ülne a stúdiójában – rengeteg jeles kortársáról készitett ugyanis maradandó portrét!
