Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Báró Nopcsa Ferenc a XX. század elején, amolyan tudós-politikai-diplomata-néprajzos-fotós-kalandor csodabogárként abban lelte örömét, hogy a kor divatjától teljesen elütően fölfedezze magának – és vele a világnak – Albániát, s vele együtt az albán népet, annak legeldugottabb csoportjait, akik vélhetőleg akkor álltak életükben először fényképezőgép elé.
A kalandor báró fotós hagyatéka igen gazdag s az albániai fotográfiák csak egy részét jelentik. Ez a felvétel abból az anyagból való, amit sikerült megmenteni két világégés pusztitásai és hányattatásai dacára. A bárónak roppant kalandos élete volt (egyszer majdnem albán király is lett belőle, de szerencsére még idejében meggondolta magát és visszalépett a felkéréstől), ám ez mit sem változtat azon, hogy üveglemezei, fotódokumentumai felbecsülhetetlen értékűek és ezért antologikusan idézendők, amikor csak lehet.
A mellékelt kép Ibalja (Albánia) lakosainak egy csoportját ábrázolja a felvevőgép előtt, 1905-ből, a maguk vad gyermeki ártatlanságában, ahogy az Isten markából kiszakadtak.
Elfeledett, százszor lesajnált és szégyelt vidéki rokonok néztek így szembe valamikor a kamerával, nem is oly régen tájainkon is, gyanakvó bizalommal…
