Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Egy időben (jó hosszú idő volt!), úgy szinte kerek ötven esztendeig az volt egy művész útlevele a nyilvánossághoz, hogy a munkásosztály, különösen annak az épitőtelepi egyedei kerültek a művei középpontjába.
Ez az íróknál úgy nyilvánult meg, hogy gondoltak egy nagyot és mindenféle figuráikat, azok gondolatait ilyen szereplőkhöz kötötték, s ezzel az ügy el is volt intézve.
A képzőművészeknek se okozott különösebb gondot az ábrázolt figura fejére egy védősisakot vagy egy mutatós micisapkát biggyeszteni, a testére meg egy (mifelénk, román nyelvi hatásra) „salopétának” nevezett munkaruhát, s máris tökéletes volt az illúzió.
A fotósok, filmesek azonban oda kellett hogy menjenek, ahol ezek a fickók éltek, s legalább amíg lencsevégre kapták őket, élniük kellett életüket, megtapasztalniuk életkörülményeiket.
Szakács V. Sándor szinte gyermekfővel az orrom előtt lett sajtófotós. A család amúgy fotós dinasztia, Sándor a bukaresti Ifjúmunkás egyik pályázatán tűnt fel mint tehetséges diák, aztán hivatalosan is foglalkoztatni kezdték, majd megalakult Hargita megye, s ő Csíkszeredában megtelepedve, ott elkezdte sajtófotósi pályafutását, napi tipródását a való élettel és a gyorsan változó ideológiai szempontokkal. A fenti fotó egyik emlékezetes munkája, több tárlatot is megjárt, míg hozzám került. A mindenütt jelenlévő székely építőmunkás utánozhatatlan huncutsága és mosolya örökítődik meg ezen az őszinte képen, mely ugyan eredetileg azt hivatott illusztrálni, milyen boldogan él a nép a szocialista Romániában, miközben arról szólt, hogy a székely munkást nem lehet elveszejteni, mert minden körülmények között a jó oldalát nézi a dolgoknak és akként áll hozzá munkához, élethez.