Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Ez a kép mintha a közvetlen közelünkben, valahol Európában készült volna, annak is a keleti felében, ahol manapság is csak inkább ásnak és fúrnak, mintsem hogy a valamikori fúrásokra emlékezzenek – annyi évtizeddel utána.
Amikor már minden csak fotó és fakuló emlék.
Ahol ezt a képet előkapirgáltam, Torontóban, abban az évben ünnepelték ennek az iszonyú kiterjedésű világvárosnak a 175. évfordulóját. Amihez pedig az is hozzátartozik, hogy az illetékesek minden lehető úton-módon számba veszik a város létesitésének és kiteljesitésének a történetét.
Ebben pedig a fotó élszerepet játszik. Az itt látható jelenet felvétele, a feltúrt városközponttal (Yonge és Queens utcák találkozása éppen) 1948-ban készült, egy októberi napon, látható, itt is kevesebb a ténylegesen dolgozó, annál több a kíváncsi drukker, akik a korlátra támaszkodva nézik-nézegetik, miként illeszkednek azok az irdatlan vasgerendák egymáshoz, amelyek azóta is tartják a torontóiak lába alatt dübörgő „subway” alagútjait a beomlástól.
Figyeljük meg a munka univerzális gesztusait és ruhadarabjait! A metrónál dolgozók akár atyánkfiai is lehetnének, mint ahogy biztosan voltak is Toronto történetében tájainkról elszármazott-elmenekült-elüldözött emberek, akik, mivel idehaza nem tehették, az új világért tettek valami többet, jobbat, ami aztán megőrizte az ő jó hirüket, emlékezetüket.
Jól van-e ez igy? – nem tisztünk ezt firtatni, hiszen a múlt már irva és bekeretezve vagyon, mint egy kép a múzeumban, legfeljebb időnként letörlik róla a port.
