Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
Akár egy abszurd mese: nincs még itt a vége, de azért: hol volt, hol nem volt-tal kezdődik…
Volt egyszer egy Csíkszereda szocialista rendezését szorgalmazó városterv, amiből szinte-szinte minden tétel megvalósult volna, kivéve azt, ami nem, s a rendszerváltozással ott maradt minden, szerbe-félbe, szél- és esőverésben, égnek meredő falakkal, vasbetonidomokkal, téglahalmokkal, felszaggatott telkekkel, városi hordalékkal, betonalapokkal…
A mese folytatása, hogy az azóta eltelt sok-sok esztendő nem volt elég ahhoz, hogy e szégyenfoltok véglegesen eltűnjenek a város szívéből.
Azaz 2003-ban mégis történt valami: a Hargita Visual Art (akkor még életképes) helyi képzőművészeti csoportosulása Inter-Art címmel tíz napos nyári tábort rendezett az egyik látványos szégyenhelyszínen, ahová új megyei könyvtárat terveztek emelni, szemben a hasonló stílusú, de már befejezett (azóta jócskán le is lakott) közigazgatási palotával (lásd: Fehér Ház). Könyvtár nem lett, a bombatalálatos romra emlékeztető grund viszont ott éktelenkedett a főtér hónaljában. Ezt a romhalmazt díszítették fel a tábor idején romániai és külföldi képzőművészek, Szellem keresi a helyét jelige alatt. A szabadtéri, organikus művekből annak idején sikeres szabadtéri kiállítás nyílt.
Majd új városvezetés került Csíkszereda élére, amely eldöntötte, hogy pályázati úton felvállalja a romhalmaz befejezését és helyére korszerű művészeti iskola épületét tervezi. Az iskolából valóság lett ugyan, de a romhalmazból még mindig maradt némi „elvarrnivaló”), így a helyét ideiglenesen megtalált szellem még éveken át háboríthatatlanul kísérthetett a környéken.
A Hargita Visual Art akkor szelíden föltette a kérdést: rendjén, legyen hát iskola a szellem helyén, de mi lesz a még megmaradt, szerintük időtálló képzőművészeti munkákkal (amelyből egy mutatvány Bodor Zsolt itt közölt 2005-ös fotóján látható): a kifestett betongerendákkal, falfestményekkel, installációkkal, amelyek értékét még nem is lehet igazán fölbecsülni.
Tanácstalanul állok a kérdés előtt, fogalmam sincs, mennyiben védi a törvény egy felhagyott építkezés állagára rátelepített alkotást, mikor a témahordozó anyag – a fal, az oszlop, a kövezet, a beton – nem is a művész tulajdona? Egy biztos: a műalkotásoknak nevezett dolgok tények, elkészültek, vannak. Az új iskolában, érthetően, nem maradhattak a falakon a sok esetben obszcén, grafitti-stílusban alkotott firkálmányok. Tudtommal az alkotások végül fotókra kerültek, s egy albumban alusszák talán örök álmukat, ahová a városépítő szellem végül is bezárta őket…
De azért nincs vége az abszurd mesének… Egyszer majd még jöhet valaki és előáshatja az egészet egy letűnt kor „műremekeiként”…
