Nyolcvanhat éves lenne Hovanyecz László, a „bivalyerős gyöngyösi pékgyerek”, ahogy Bächer Iván nevezte kollégáját, aki önerőből jutott el a nagy műveltségű újságírólétig a fényes szelek korszakában.

Iván hívott egy vasárnap este, hogy náluk ragadt Hovanyecz – egykori népszabis kollégánk, barátunk, a Schlosser kocsmában székelő „szocialista brigádunk” szabadegyetemének professzora –, aki ráadásul csütörtök óta nem volt otthon.

Nekem kellett hazaszállítanom.

Ivánék csak annyit tudtak, hogy Hovanyecz pénteken még betörte a szerkesztőségi szobája ajtaját, mert bezárták a táskáját, aztán eltűnt másfél napra. Vasárnap pedig már náluk ült a Kertész utcában. Dél után gyakran elszunyókált, máskor változatlan intenzitással hőbörgött.

Aztán valahogy sikerült kituszkolniuk a lakásból, hogy vendégek jönnek majd, és különben is, jobb lesz már, ha hazamegy. Könyörgött ugyan, hogy ne dobják ki, nem mehet haza ilyen állapotban, az anyja, és a családja, a felesége, a négy lánya szeme elé így nem kerülhet.

Ivánék fellélegeztek, hogy végre megszabadultak tőle, szieszta után megérkeztek a vendégek, akik az előszobaszekrényben egy állva alvó férfit találtak.

Hovanyeczet.

A nyitva maradt ajtón át visszalopakodott hunyni egyet.

Engem tehát azzal engedtek el vele, hogy mindenképpen a házukig szállítsam Pécelre, és maradjak ott, amíg be nem megy.

Amint elindultunk, előkapott a hatalmas könyvekkel, folyóiratokkal és kéziratokkal kitömött malaclopó táskából egy kazettát és betolta a magnóba. Egy őrült, harsány mexikói műzene csendült fel teljes hangerőn. Hosszas kiselőadásba kezdett túlüvöltve a zenét, hogy zenetörténetileg hogyan került a Habsburg uralkodóház egy tagjával az Atlanti-óceánon túlra az osztrák-magyar operett. Kifejtette, Kálmán Imre hatásai miként vehetők észre a magnóból hallatszó zenében.

Iszonyatosan izgalmas, egyetemi szintű előadás volt. Ha nem ordított volna az a furcsa muzsika. Lenyűgözött; mígnem valahol Rákosborzasztón megkért rá, hogy álljak meg, mert nagyon kell pisilnie. Táskástól együtt kikecmergett, otthagyott az üvöltő zenével, de ahogy magamra maradtam, gyanús lett a táskás pisilés. Vadul utána vetettem magamat, valahogy elkaptam, és visszavezettem az autóhoz.

És ott folytatta a mexikói kultúrtörténeti bevezetést, ahol abbahagyta, visszakanyarodva kicsit az aztékokhoz, meg Cortezhez.

Közben én, mivel navigáció még nem létezett, megjártam Kistarcsát, Nagytarcsát, meg ki tudja még mit, de ő nem igazan segített a hazavezető út megtalálásában.

Egyszer csak odaértünk; kitettem a kapu előtt, bekullogott, mintha időt akarna nyerni, a kerítésen át néztem, mintha a csodában reménykedne, hogy nem kell ilyen állapotban bemennie a házba.

Másnap már nevetve utánozta a kocsmában az anyját:

– Jáj, jáj, kisfiám, ápád is egy rabiátus ember volt, de te aztán egy igazán nágy állát vágy!

Megjelent a Népszava-online Szép Szó rovatában 2026. május 31-én.

A szerkesztő megjegyzése: egy Hovanyecz-könyvismertető

Bukarest magyar szemmel

Mi lehet figyelemfelkeltőbb, egyszersmind polgárpukkasztóbb, mint ha valaki élete (nem túl korán születő) első könyve elé tizenkét előszót biggyeszt? Felteszem, valami efféle kérdés forgott Ágoston Hugó fejében, amikor a bukaresti A Hét című – sajnos, nálunk módfelett kevéssé ismert – magyar lapban megjelent írásaiból összeállított egy karcsú kötetnyi gyűjteményt. Ezzel azt is vélelmezem, hogy Ágoston nem azért kérte az előszókat barátaitól, ismerőseitől, hogy könyvét izmosítsa. Aki végigolvassa (nem sok időbe telik, legfeljebb két órába) művecskéjét, azonnal tisztába jöhet azzal, hogy nincs annak szüksége semmiféle támaszra.

De elébb valamit a szerzőről, akit a hazai olvasó éppoly kevéssé ismerhet, mint lapját. Ágoston a szászok alapította Küküllő menti városban, Medgyesen született 1944-ben. Kolozsváron elméleti fizikát tanult, majd a szászrégeni gimnázium fizikatanára lett. Nem nagyon tetszhetett neki a pedagógiai pálya, mert huszonhat éves korában – 1970-ben – beállt a Bukarestben akkor indult magyar nyelvű lap, A Hét alapítói közé, és hogy mégis állhatatos ember, azt mutatja: azóta is ennél a lapnál dolgozik. Hol tudományos szerkesztőként, hol rovatvezetőként, hol főszerkesztő-helyettesként. Mindemellett még ezer dolgot csinál a romániai magyar kultúra megtartása-fölvirágoztatása ügyében.

Talán ez is oka annak, hogy mostanáig nem jutott eszébe a hetilapban megjelent írásainak kiadása. Pedig ezek a magyar újságírásnak nem akármilyen darabjai. A Bukaresti élet, képek című kötetet olvasva nem lehet kétségünk az iránt, hogy a három évtizede a román fővárosban élő Ágoston magyar szemüvegen át nézi az őt körülvevő világot. Egyszersmind abban is bizonyosak lehetünk, hogy ez az ő világa, amelyet nemzetiségére való tekintet nélkül szeret és kritizál, amelyben úgy él, mint hal a vízben, s amelyről azt is tudja, hogy ez a közeg gyakran zavaros.

Műfajilag nehezen meghatározható az, amit Ágoston csinál. Az egyik előszó írója, Határ Győző azt mondja, napi krónikákat, krokikat, karcolatokat, tárcákat, egyszóval „könnyed írásokat” olvashatunk a kötetben. És Határnak igaza van. Ezek az írások tényleg „könnyedek”. Ám mindig ironikusak. És ettől igazán jók Ágoston szösszenetei.

Miközben iróniával telten írja le a bukaresti élet legkülönfélébb megnyilvánulásait, valahogy meg is szeretteti olvasójával ezt a különös várost, amelyet, ne feledjük, már a múlt századfordulón a Balkán Párizsának neveztek.

Iróniáról beszélünk. Valószínűleg nem mond ennek ellent, ha azt mondjuk, Ágoston egyik leggyakrabban használt, egyszersmind leghatásosabb írói eszköze a blődli. Nem restelli elsütni a poént: Románia legjobb szomszédja a Fekete-tenger. A mobiltelefonról elmélkedve ezt állapítja meg: ,,A nő is felfogható hordozható telefonnak – la donna e mobile, ugye –, ezt a gondolatvonalat most kikapcsolom.” A nyelvhasználat mikéntje című írása talán a legjellemzőbb Ágostonra. „Megint láttam a tévében a költőt. A bárdolatlan bárdot, a szakállasat. Kitalálok valamit, elfelejtem feljegyezni, aztán elfelejtem. Később egy kép, egy mozdulat, egy szó újra előhívja. Így járok most a volt diktátor legtehetségesebb udvari költőjével. Beugrik, ami már tizenöt-húsz évvel ezelőtt eszembe jutott róla. „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Erről van szó. A hízelgő, aki amúgy is őstermészetre veszi a figurát, a gátat nem ismerő seggnyaló fel van emelve a természet esztétikai rangjára. Erről van szó, és ez a baj. Szégyellem, ami eszembe jutott. Vannak alakok a román politikai életben, akikről mind olyasmi jut eszembe, amit szégyellek.”

Itthon vagyok című szösszenetében Ágoston kesernyésen szemérmes-lírai vallomást tesz: „A tíz évvel ezelőtt felrobbant Nagy Mamaliga (utalás a közhelyre: a puliszka nem robban – a szerk.) repeszei ütötte sebek még nem gyógyultak be mind, de a jövő útja nyitva áll a múltam előtt. Romániában – és különösen Bukarestben – az idő szövete más, mint máshol: itt minden egyszerre van. Színes, ingergazdag világ. Én pedig a csúcson vagyok. Nem kellene most abbahagynom?”

Ágoston Hugónak a nagyváradi Scripta Kiadónál megjelent kötete módfelett tanulságos opus. Igen elevenen láttatja, hogy a romániai magyar társadalom nem azonos Erdéllyel, kiváltképp nem Székelyfölddel, és főképp nem azonos valami etnikai-etnográfiai-folklorisztikus kuriózummal. Egy roppant sokszínű, egyre önállóbb szellemi világról van szó, amelytől például modernségben is van mit tanulnunk. Ezt látszik tanúsítani az is, hogy a tizenkét előszó írói között ott van például Fejtő Ferenc, aki Ágoston teljesítményét a Karinthy Frigyeséhez méri.

Hovanyecz László

Megjelent a Népszabadság 2000. szeptember 21-i számában, a Kultúra rovatban.