Nagy István pályakezdő szakaszának elbeszéléseiben és karcolataiban a tanító szándék, a közvetlen gyakorlati cselekvést modelláló példázat uralkodik. A párt illegális lapjaiban és a párthoz közelálló folyóiratokban (Írjatok, Korunk, Falvak Népe, Székelyföldi Népakarat) különböző álnevek alatt (Gyökér István, Asztalos Miklós, Marosi János, Nyers Pál) megjelenő mozgalmi írások többnyire az V. pártkongresszus egy-egy tézisét illusztrálják, így a munkás-paraszt szövetség megszilárdításának szükségességét hirdeti a Földi Jánoson kívül A sztrájkot segíteni kell, A tehén, Kutyából nem lesz szalonna, Ez nem tiszta dolog, a román nép és az együttélő nemzetiségek harci szolidaritásának megszilárdításáért küzd a Széna a szalmával, Leszámolás, Ki legyen az új pásztor stb.
Az özönvíz előtt szomszédságában keletkezett elbeszélések más jellegűek. Igaz, a szomorú világháborús emlékeket felidéző A piros szemű kiskakas vagy a Jancsi és a szerencsepatkó nem kevésbé jól illeszkedik az új háború veszélye ellen tömörülő népfronti összefogás harci feladatainak sorába, nem kevésbé időszerű tehát, mint amilyenek a korábbi novellák és karcolatok voltak – a hangsúlyos elem azonban nem ez, hanem az emlékezés, a mélyebb rétegekben fekvő családi élmények feltörése itt és Az enyedi prikolicsban, valamint az első személyben elmondott, kifejezetten önéletrajzi jellegű A mi kőházunkban.
Ez a véna – a memoáríróé – felvillan már indulásakor a Szép gyermekkor című első, Korunkban megjelent karcolatával (a szerkesztő bevezetője szerint a bemutatott munkásíró ezzel az írásával „jelentkezik először az olvasóközönség előtt“) és az inasemlékeit elevenítő Próbainassal, felerősödik és előtérbe kerül a népfronti szakaszban, folytatódik a negyvenes években a Minden jog a szerzőé kisremekével, és a csúcshoz érkezik életműve legnagyobb vállalkozásával, az öregkori életrajzi regények sorával. Végighúzódik tehát indulástól a záróakkordokig, úgylehet a legszebb írásokat termi, de előtérbe kerülése a népfronti szakaszban (és a hatvanas évek végén!) egyfajta válságérzetben gyökerezik, az írónak abban a szubjektív érzésében, hogy a másik: objektív-extrovertált vonal nem hozta meg a kívánt eredményt.
Az értelmiségiek körében szerzett tapasztalatai rádöbbentik arra, hogy milyen mélyen fészkelnek az előítéletek, milyen makacsok a téveszmék és tévhitek, mily nehéz szertefoszlatni az illúziókat. Kéthónapi koncsentrás-élményei alapján pedig (a Carol-erődöknél sáncot ásatnak a fegyveres szolgálatra megbízhatatlanoknak ítélt kisebbségiekkel) úgy látja, még sokat kell tenni azért, hogy a szélesebb nemzetiségi tömegeket jobban megnyerjék a népfronti megmozdulások ügyének.
E tapasztalatok késztetik arra, hogy írói munkásságában szűkebbre vonja maga köré a kört. Hogyan győzhetne meg másokat, mikor még saját édesanyja is babonák és tévhitek rabja, mikor a hozzá legközelebb állókat sem sikerült felvilágosítania? S az illúziók ellen a leghatásosabb fegyver a tények felvonultatása. Ilyen meggondolások hozzák előtérbe a családi témát, és váltják ki a tényirodalmi vonulat felerősödését.
Már az Özönvíz előtt erősen dokumentum jellegű; „élő személyek tragédiáját vetettem papírra“ – vallotta Nagy István a Szász Istvánnak adott interjúban. A piros szemű kiskakasban, a Jancsi és a szerencsepatkóban, Az enyedi prikolicsban és A mi kőházunk önéletrajzi töredékében a megmintázott személyek nem idegenek, hanem családjának tagjai: édesanyja, édesapja, testvérei és ő maga. A téma ugyanúgy a csodavárás és tévhitek leleplezése, mint a színmű esetében, de a fikció (legalábbis ami a darabban annak tűnik: a sorsjegyvásárlás, a sztrájktörés históriája, Havadiné gyilkossági kísérlete, Szántó öngyilkossága s mindaz, amit Szentimrei joggal „bádoghang“-nak érzett) teljességgel eltűnik, hogy helyébe lépjen a puszta tény, a memoár-érték. Először kerülnek irodalmi megvilágításba Nagy István gyermekkorának megrázó tényei és eseményei (az apa bevonulása a frontra; a magára maradt ötgyermekes család nyomora; a lelencházba kerülő gyermekek szenvedései, a legkisebbik testvér halála stb.), melyek, e töredékek beépítésével is, harminc év múltán a Sáncalja nagyszerű önéletrajzi freskójává állnak össze.
A fikció eltűnésével eltűnik a „quod erat demonstrandum“-kicsengés is: a hangsúly magára a fájdalmasan felsejlő emlékre esik, és nem a benne rejlő tanulságra. Pontosabban: az emlék, a felidézett szituáció, a művészi megmunkálás révén jelentőséggel telítődik. Ezek az írások vitathatatlanul az esztétikum-szférába tartoznak. Mindenekelőtt a Lukács György-i értelemben vett különösségük révén. A végre összehordott „kőház“, amit aztán le kell rombolni, a szerencsepatkót halálig hiába szorongató gyermek sorsa, a pirosszemű kakas története, a prikoliccsal viaskodó kisinas – megannyi általánost kifejező egyedi helyzet és motívum: különösség.
A lélekrajz elmélyülésére is fel kell figyelnünk e novellákban. Különösen a gyermeklélek kitűnő ábrázolójának bizonyul már itt Nagy István, aki – egész életművét tekintve is – talán leginkább ifjúsági író. Atmoszférateremtő készség, a korábbi írások nyers valóságízével kontrasztáló irodalmiság jellemzi – Kiss Jenő közvetítésével – a
Helikonban megjelent Az enyedi prikolicsot. A babonás hiedelmeket elvető, mégis szorongó gyermek lelkiállapotának leírásában például; amikor a menhelyről a kisasszony Salak mester házához vezeti, és a kis vitéz először néz szembe a „prikoliccsal“. A kísérteties képek („A szája helyén tüzes karika izzott“; az udvar, mely olyan fekete, akár a világ végén a semmi“; „tompa kopácsolás és nyöszörgő hangok“ közeledése; a tornácon hirtelen keresztbe zuhanó fénykocka, melyben a mester eltűnik; az acsarkodó koporsók, a felülő halott) reális notációkkal váltakoznak, és együttesen teremtik meg a leírás sajátos légkörét és sugalló erejét. A továbbiakban is a koporsókészítő asztalos műhely bemutatása, a koporsóban alvó Harmati, fejénél a virágcseréppel – mind csupa markáns szín és írói trouvaille.
Még szembetűnőbbek ezek az írói erények a Külváros című szociográfiában.
A családtörténeti írásoktól egyenes szál vezet a nagyobb család: szülővárosa proletár-negyedeinek irodalmi feltérképezéséhez. Ekkor a romániai magyar irodalomban – a Vásárhelyi Találkozó nyomán – újjáéled a korábban Aradi Viktor tanulmányai, Szilágyi András Gyalogszerrel Erdélyen át című riportsorozata (1932), Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) képviselte társadalomrajzi dokumentumirodalom. Mozgalom indul az erdélyi magyar dolgozótársadalom helyzetének felmérésére. Bözödi György a Székely bánjában a székelység elproletarizálódásáról fest megdöbbentő képet, Kovács Katona Jenő Egy kallódó szilágysági falu című munkája a Partium parasztságának életét mutatja be, míg Jordáky Lajos és Nagy István figyelme a munkásság felé fordul. Nagy István szenvedélyes szociográfiai érdeklődéséről nemcsak a Külváros tanúskodik. Éppen e művét írja, amikor a Hitel fiataljainak egy, az iparban és kereskedelemben dolgozó ifjakról hamis képet nyújtó ankétja arra készteti, hogy készülő művét félretéve kérdőívet szerkesszen, s azt száz gyári munkáslány között szétossza, a beérkezett válaszokat pedig „kéthónapi megfeszített munkával“ feldolgozza.
Az anyagot a Hitelnek felajánlja, a szerkesztőség azonban elzárkózik közlése elől, s az végül is a Korunk 1933. májusi és júniusi számában jelenik meg Dolgozó lányok címmel. E tőről fakadt a felszabadulás utáni első kiadványok között szereplő Bérmunkások is, de már hajlott korában sem sajnálja a fáradságot, hogy kerék két évig talpaljon, kifaggassa a Dermata gyár régi munkásait, levéltári anyagokat áttanulmányozzon, s felfedező útjának gyümölcseként megírja Az aranykakas krónikáját (1971).
De nem elterjedése vagy gyakori felbukkanása révén válik jelentőssé életművében a szociográfia, hanem szépírói alkotásával való szerves egybefonódásával. Összefonódik úgy, hogy például a Külváros nem egyéb, mint a Szomszédság nevében előmunkálata, ha úgy tetszik, szociográfusi kifutópálya a regény felröppentéséhez, de összefonódik úgy is – és ez a lényeges vonatkozás –, hogy maga a Külváros is legalább annyira szépírói, mint amennyire tudományos igényű munka. „Sajátos kentaur“ – állapította meg Gaál Gábor Bözödi Székely bánjáról is. A legjobb alkotásokban egybeolvad vagy legalábbis nagyon közel kerül egymáshoz a kétféle elem: a tudományos és irodalmi eszközök alkalmazása. Ugyanezt mondhatjuk el Nagy István Külvárosáról is. Tényanyagát illetően a legjobb helytörténeti munkák közé tartozik. Adatokat tartalmaz Kolozsvár egyes külnegyedeinek kialakulására vonatkozóan; bepillantást nyújt utcák, ipari létesítmények s a körülöttük születő telepek történetébe. A vasúti negyed, a Kerekdomb, az írisz telep, a Kétvízköz, a Monostor, a Fellegvár lakóinak nemzetiségi megoszlására és a nemzetiségek egymás közötti viszonyára, a különböző mesterségek felkarolására, folytonosságuk mechanizmusára, az anyagi helyzetükben bekövetkező mutációkra, de szokásaikra, erkölcsi felfogásukra, sajátos gondolatvilágukra, mozgalmi múltjukra és tudati szintjükre vonatkozóan is érdekes adalékokkal szolgál. Mindez azonban nem a ténymegállapítás rideg tárgyiasságával, hanem a felfedezés élményével áll előttünk.
A kolozsvári író, akit csak katonai behívó, bebörtönzés vagy a kenyérkereset gondja szakíthat el ideig-óráig szülővárosától – otthoni tájakon kalauzolja olvasóját, midőn egyik fertályból a másikba vezeti. Itt töltötte gyermekéveit, itt tanult mesterséget, itt agitált és bújkált a rendőrkopók elől, e külvárosi népben élesztgette az összetartás és az öntudat szikráját.
Éppen ezért, bár alapállása a kutatóé vagy a riporteré, minduntalan emlékek, személyes élmények tűnnek fel valóságfeltáró útján, s így kül- és belvilág egybeolvad. Az írót nem korlátozza a fiktív elem hiánya. Ellenkezőleg: a történet, a cselekményesség fegyelmező rendjének elmaradása a képzelet szabadabb játékát, a tényeknek új és új rendezését, más-más rendszerbe való illesztését teszi lehetővé.
Emlékezés és megfigyelés síkjai váltják egymást, logikai és érzelmi szálak összefutnak, áthevítenek egy-egy kiemelkedő részletet, és olyan közeg keletkezik, amelyben minden megelevenedik. A Nádas-pataknak érzelmei, vágyai és ambíciói vannak, az utcák is élnek, „születnek, cseperednek és nagykorúsulnak“, a porcelángyár „munkásviskókat fiadzott maga köré“, a Simion Bálint utca „páros oldalán lezárult egy kis történelem – a páratlan oldalon döcögve bandukol a jelen“.
Sehol másutt Nagy István a részleteket nem ecseteli ily kedvteléssel és stílusa nem villant fel ily széles színskálát. Az Írisz telepi hídnál szitarámával karikázó gyermek büszke Örömétől a közösségi pénzt elivó Pata utcai ácsmester bánatáig s a Fellegváron egy kiugró csúcson „szobrot álló“ író mélyzengésű férfilírájáig – az emotív hatások egész arzenálját vonultatja fel. Ugyanígy gondolati síkon: naiv külvárosi ötletektől, ügyefogyott spekulációktól a társadalmi igazság mélyére hatoló meglátásokig terjed a regisztere. Szabadon csapongó, rakoncátlan írás, amely önmagukban talán jelentéktelen, de a művészi átlényegülés során sugalló erejű foncsikákból rakja össze a társadalmi összképet és szűri le súlyos következtetéseit: a külvárosok közösségi élete, mely nagyrészt a közös munkahelyen zajlik le, az emberiség társadalmi életének átalakulását jelzi. Új közösségi viszonyok felé mutat: a munkaközösségben nyugvó testvériség felé.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
